Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Márfai Molnár László: Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban
MÁRFAI MOLNÁR LÁSZLÓ Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban „Első nap, amikor leültem íróasztalomhoz, az öröm után elfogott a félelem. Bevallom, én addig iskolai dolgozataimon kívül még sohasem írtam prózát. A prózaírást általában megalázó dolognak tartottam. Azt hittem, hogy aki ilyesmire vetemedik, az menthetetlenül elzüllik. Nem tudtam elképzelni, hogy mi értelme lehet két olyan sornak, mely nem rímel egymással. Ennélfogva úgy segítettem magamon, ahogy tudtam. Cikkeim fontosabb részeit előbb versben írtam meg, aztán, hogy rajta ne kapjanak a turpisságon, leszereltem a ritmust, óvatosan áttettem prózára.”1 Ez a részlet Kosztolányi Dezső egy 1928-as emlékezéséből való, melyben felidézi negyedszázad múltán az egykori Budapesti Napló szerkesztőségét és a főszerkesztő, Vészi József alakját. De az idézetből kiderül, ez az emlékező gesztus legalább annyira önmagáról is szól, mint az egykori neves főszerkesztőről. Kosztolányi három évtizedes alkotói pályáján számos író-kortársáról készített hosszabb-rövidebb terjedelmű portrét, majd ugyanezt megismételte a magyar irodalomtörténeti múltban is Balassi Bálinttól a XIX. század végének alkotói köréig. Az 1960-as évek végén indult életműkiadás Réz Pál szerkesztésében az előbbi összefüggés jegyében rendezte el az író vonatkozó műveit, külön kötetben a személyesen nem, csak műveik alapján, és a személyesen is ismert, tehát jelenkorának alkotóiról készített portréit.2 Feltételezésünk szerint ez az időbeli távolság kihat a szövegekben megtestesült írói én beszédmódjára, eltérő narratív szerkezetet és modalitást implikálva a vonatkozó szövegekben. Kosztolányinál az irodalomtörténeti múlt és saját jelenének irodalma közötti természetszerű különbségtételen belül további differenciáltságot eredményez, mint narrátor számára önmaga fokozatos időbelivé válása, az, hogy a vele egykorú alkotókról később ismét - immár saját megélt múltja összefüggésében — beszélni fog, amely az itt tárgyalni kívánt beszédmód egy újabb típusát hozza létre. Mindezeket figyelembe véve a vonatkozó írások időbeli szervezőelve háromféle lehet. Az elsőt az irodalomtörténeti tudat hozza létre, a jelenlét hiányára és az olvasás, valamint a történeti kánonok feszültségére épülve. A másodikat a jelenlét, az egyidejűség teszi lehetővé, míg a harmadikat a jelenlét múlttá válása, a narrátor saját temporális identitásába való beépülése képezi. Mindezeknek az itt jelzett összefüggések mellett 506
