Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Simon Róbert: Joseph Campbell (1904-1987)

hanem úgyszólván az egész emberiség előtörténete, a cél továbbá nem az ösztönök megfékezése vagy repressziója, hanem folyamatos kialakítása, ami egyáltalában nem korlátozódik az élet korai szakaszaira, hanem annak „második felében” is állandóan aktuális marad. Ennek során a külvilág legalább olyan fontos, mint a belső világ, ám az utóbbiban való állandóan megújított együtt-létezésüket a kollektív tudatalattival szoros kapcsolatban álló tudatosság folyamatos alakítása, kiszélesítése és elmélyítése táplálja. Ez pedig éppenséggel azután kezdődik, hogy a freudi felnőtt-létet elértük, s ennek során a kollektív tudatalatti földolgozása és a benső világból kibontott tudatosság biztosíthatja a külvilággal való egyensúlyt. Vagyis, ahogy R. A. Segal találóan jellemzi (1990:42sq), a tipikus freudi hős: Oidipusz, aki fiatal emberként értelmes tevékenységet, társadalmilag megbecsült pozíciót és feleséget keres, míg a tipikus jungi hős: Odüsszeusz, aki királyságát és családját hagyja ott a bizonytalan kiemenetelű harc és az emberélet rejtett mélységeit föltáró visszaút érdekében. Campbell hőse a jungi hős, aki elégedetlen a „normali- tás”-adta keretekkel, s aki már tipikusan az élet második felében van. Maga Campbell így jellemzi viszonyát a pszichoanalízis két klasszikusához: „Amikor Az ezerarcú hőst írtam, ők ketten még egyenlőek voltak a gondolkodásomban: Freud hasznos volt egyféle összefüggésben, Jung pedig egy másikban. Am a következő években Jung mindig többet jelentett számomra. Úgy gondolom, minél idősebb valaki, annál többet mond neki Jung. Freud immár semmi újat nem tud mondani nekem, ő csak azt mondja, hogy a mítosz mit jelent a neurotikus számára. Ugyanakkor Jung kulcsot ad a kezünkbe, hogyan lehet megszólaltatni a mítoszokat a saját nyelvükön, anélkül hogy formulákba kényszerítenénk azokat” (An Open Life 1990:121). Valójában már ebben a munkájában is a jungi lélektan hatása a lényegesebb, hiszen már ekkor világos lehetett a számára (amit a Myths to live hy-ban világosan megfogalmazott, lásd 1988:12sq, magyar fordítás 2000:21sq), hogy Freud számára - az álmok lélektani szerkezetét követő - mítoszok pusztán „a gyermekkori in- cesztusvágyak elfojtásának tünetei”, s a mítoszt a mágiával és a vallással együtt negatívan ítélte meg, csalóka „illúziónak” tekintette, amit a tudomány szükségképpen meghalad. Jung szerint viszont a mítoszok lehetőséget nyújtanak arra, hogy „kifelé orientált tudatunk” meglelje az utat a benső — mindinkább elvesztett és elfeledett - erőkhöz. A jungi hős életfeladata (és Campbell mindinkább ezt vallotta maga is): mindkét életszakasz kiteljesítése. Az első fázisban főleg a tudatalatti felől kell haladni a külső világ felé, a másodikban pedig az utóbbiból vezet az út a tudatalatti felé, azért, hogy az igazi tudatosságot kialakíthassuk, mert az biztosíthatja a két világ egyensúlyát. Campbell hőse számára: „Az első lépés, mint elszakadás vagy visszavonulás, abban fejeződik ki, hogy a hangsúlyt radikálisan áthelyezi a külsőből a belső világba, a makrokozmoszból a mikrokozmoszba, az »átok földje« (waste land) kétségbeeséséből az el-nem-múló birodalom békéjébe, ami belül van” (Hero with a Thousand Faces 1972:17). Campbell hőse tehát nem a külső kalandok, hódítások, országalapítások végrehajtója, hanem a lélek belső utazója, aki - a nagy indiai filozófus, Sankara (788-820) kifejezésével - a lényegtelen, a nemvalóságos és a lényeges valóságos „megkülönböztetésére” (viveka), eljut az archetipikus képekhez, amelyek birodalma a mitológia, a rítus és a vízió (1972:18): A hős ezért az a férfi vagy nő, aki átküzdi magát személyes és

474