Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Simon Róbert: Joseph Campbell (1904-1987)

utalnia kellett volna Johann Georg v. Hahn munkájára (Sagenwissenschaflli- che Studien 1876:340), amely 14 „árja” hős hasonló életútját állította össze, Eduard Norden kutatására (Die Geburt des Kindes 1924), amely a klasszikus antikvitás vonatkozó mítoszait gazdag összehasonlító anyaggal együtt vizsgálja, V. J. Propp - több mint egy tucat nyelvre lefordított - könyvére (Morfo- logija szkazki 1928, magyarul: A mese morfológiája, 1975), amely az orosz tündérmese felépítését és Mseinek hasonló útját elemzi, Otto Rank már 1909-ben freudi szellemben írt jelentős munkájára (A hős születésének a mítosza, angol fordítása: 1914, 1959), amely főleg a hós születésének a körülményeire, s az élet elsó' időszakára koncentrál, a „rítus-mítosz iskola” neves képviselőjének, a néprajzkutató Lord F. R. S. Raglan írásaira (The Hero of Tradition: Folk-lore 45, SEPT. 1934, 212/231; The Hero. A Study in Tradition, Myth, and Drama, London: Methuen, 1937), amelyekben a hős (törvényszerűen király) Frazer - a vegetáció elhalását és újjászületését szimbolizáló - szakrális királyának megfelelően áldozza föl magát a közösségért; és ismerni kellett volna Jung-Kerényi közös munkáját, az Einführung in das Wesen der Mythologie-t, amely az „isteni gyermek” és az „isteni lány” mítoszait dolgozta fel (1941, angolul: 1949, New York; 1950, London). Campbell eljárására talán az adhat magyarázatot, hogy a hőssel kapcsolatos mítoszokat nem történetigenetikus módon vizsgálja, hanem miután adottnak tekinti megjelenésüket, csupán a hasonló jegyekre és egymással összehasonlítható jelentésükre összpontosít (1972:VIII). Mivel eredeti jelentésük elhomályosodott, megfejtésük a közöset vizsgáló és föltáró lélek útja lehet: „A régi mesterek tudták, hogy mit mondanak. Ha újra megtanuljuk, hogyan kell olvasnunk szimbolikus nyelvüket, az már csak egy antológia-összeállító képességeit igényli, aki hagyja szóhoz jutni a benne foglalt tanításokat. Ám előbb meg kell tanulnunk a szimbólumok nyelvtanát, és én nem ismerek más kulcsot e misztériumhoz, mint a pszichoanalízis eszközét” (1972:VII). Amikor pszichoanalízisről beszél, akkor - legalábbis explicit módon - nem állítja szembe Freud és Jung megközelítéseit. Számára ugyanis a mítosz emberi vonatkozásai és nem társadalmi vagy természeti aspektusai a döntőek, s a lélektan szerepe annyi, és nem több, hogy segít azt föltárni, amit „a régi mesterek” magától értetődően tudtak. Campbell mítoszértelmezéséből aztán kiderül, hogy Freud pszichoanalízise erre a célra nem használható, Jungé azonban annál inkább. Freud egyéniségelmélete ugyanis valóban, ha egyáltalán, akkor igen szűkös terepet jelöl ki bármely hős számára. Mindenekelőtt az ő számára, ami lényeges és fontos az egyén kialakulása és önállósodása szempontjából, az az élet, fölöttébb kurtára szabott, első szakaszában történik. Ekkor válik le a szülőkről, lesz úrrá az ösztönein, s nyeri el önállóságát, ami abban jut kifejezésre, hogy a társadalomba beilleszkedve végezheti az attól kijelölt teendőket, és - normális mederben tartva szexualitását - alapíthat maga is családot. A normális freudi egyéniség az, aki elfogadja a társadalom normáit, vagyis a moralitásra és legalitásra szakadt erkölcsből ő az utóbbira helyezi a hangsúlyt, az id (az ösztönvilág) és a superego (a tásadalmiság) között egyensúlyozó egonak vajmi kevés önállóság marad, az ösztönvilág és az agresszió elfogadható kanalizáci- óját a társadalmilag elfogadott verseny és a szublimáció végzi - leginkább az utóbbi hozza létre a kultúrát. Jung felfogása ettől lényegesen különbözik. Nála a tudatalatti sokkal tágabb tartomány, mint Freudnál: az nem az egyén,

473