Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Simon Róbert: Joseph Campbell (1904-1987)

ge úgyszólván kiszorult a társadalom perifériájára. Már Walter Benjamin az Einbahnstrasse-ban (1928), majd Emst Bloch a Philosophische Ansicht des Detektivromans-ban felfigyeltek a detektívregény sajátos helyzetére, amely nemcsak a kalandot és a cselekményt menti át a korábbi művészi regényből, hanem a hős megfogyatkozott mozgásterét és magányos harcát az igazság érdekében (legalábbis Poe-tól Chandlerig ez a vonulat megfigyelhető volt). A hős perifériára szorultságát kellően kifejezi, hogy az inautentikus társadalmiság ironikus ellenpontozásaként Thomas Mann a nagyformátumú szélhámosban, Felix Krullban (az elvetélt művészben) rajzol egyfajta „kitörési” lehetőséget (Egy szélhámos vallomásai, németül: 1955, magyarul: 1956).

A huszadik század második felében tehát nemcsak az eltűnt emberi értékeket, hanem az azok nyomába eredő hőst is „ki kellett újra találni”. Campbell a maga hősét az emberiség szerteágazó mítoszanyagában találta meg. Tárgyválasztását különösen méltányoljuk, ha utalunk arra, hogy fontos munkája, a Hero with a Thousand Faces a második világháború gyűlölségei és megosztottsága közepette jelent meg, s kifejezett célja (lásd 1971:VIII) a hasonlóság, a közös értékek hangsúlyozása volt - különösen Kelet és Nyugat között (mottója lehetne az általa idézett Véda-szöveg: „Az igazság egy, noha a bölcsek több néven beszélnek róla”). Alapgondolatát élete végén a Power of Myth-hen így fogalmazta meg:

„Moyers: ’Miért lett könyved címe Az ezerarcú hős?

Campbell: ’Mivel a cselekedeteknek létezik egy bizonyos tipikus hős-szekvenciája, amelyet a világszerte elterjedt, legkülönbözőbb korokban keletkezett történetekben megtalálunk. Lényegében véve elmondható, hogy csupán egy archetipikus mitikus hős létezik, akinek az élete számos népnél és számos földön megismétlődik. A legendás hős rendszerint megalapít valamit: egy új kort, egy új vallást, egy új várost, egy új életmódot. Annak érdekében, hogy újat hozzon létre, el kell hagynia a régit, hogy megkeresse az eszmék forrását és csíráját, amely tartalmazza az új létrehozásának a lehetőségét. Minden vallásalapító ilyesminek a keresésére kelt útra. Buddha így vonult vissza és telepedett le bo-fa, a halhatatlan tudás fája alá, ahol megvilágosodott - ami aztán két és félezer éve világosságot adott Ázsiának. Miután Keresztelő Szent János megkeresztelte, Jézus negyven napot a sivatagban töltött, s ott, a sivatagban kapta meg az üzenetet. Mózes a hegy tetejére ment föl, s onnan hozta le a törvénytáblákat. Aztán itt vannak az új városok alapítói. Majdnem minden régi görög poliszt hősök alapították, akik útra keltek keresni valamit, s aztán meglepő kalandok érték őket, amelyek következményeként várost alapítottak. Elmondható, hogy aki életet alapoz meg, az enyémet vagy a tiédet, amennyiben a magunkét akarjuk élni, s nem csak utánozzuk a másikét, annak végig kell járnia a keresés útját” (1988:136).

Látjuk tehát, a közös hangsúlyozása érdekében szándékosan eltekintett a történeti különbségektől. Ahogy sokszor megfogalmazta: ő „comparatist” és nem „particularist”. Ennek során valóban eltekint sok olyan lényeges különbségtől, amelyek megkérdőjelezik az összehasonlíthatóságot, és olyan jegyek alapján általánosít, amelyek azt nem teszik lehetővé (lásd pl. A. Dundes bírálatát in: Sacred Narrative 1994:267sq). Megközelítési módja voltaképpen, ha nem is zárta ki, de kevéssé igényelte a szaktudományos megközelítést, s az elődök kutatásának gondos figyelembevételét. Ez utóbbi esetén legalábbis

472