Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Simon Róbert: Joseph Campbell (1904-1987)
és sokrétűbb közszereplés jegyében telt el, rengeteg interjút adott, nagy közönséget vonzó előadásokat tartott, s említettük nagysikerű tévészerepléseit, amelyek a legnépszerűbb vallástörténésszé tették Amerikában. Munkássága J. Campbell szerteágazó munkássága „kristályos magjának” - noha felfogása nem keveset változott az évtizedek során - kétségkívül az inautentikus emberi viszonyok ellen fóllázadó és új utakat kereső' „hó's” motívumát és a köré fonódó ezernyi mítosz és történet értelmezését tekinthetjük, amely egy szerteágazó Wagner-opera vezérmotívumaként első', talán legszemélyesebb és legfontosabb művétói, a The Hero with a Thousand Faces-tói kezdve (1949) a The Masks of God-on keresztül (1958—1968) a The Power of Myth-ig végigvonul írásain és előadásain. Ebből a vezérgondolatból fakad munkáinak félreismerhetetlen campbelli jellege: a múlt jelenre vonatkoztatottsága, tehát a múlt világának állandó - közvetlen vagy közvetett - aktualizálása, az, hogy a különböző helyen és időben keletkezett mítoszoknak éppenséggel nem a különbségeit, hanem a hasonlóságait hangsúlyozta; e jelleg része volt a különböző (Cassirer-rel szólván) „szimbolikus formák” (művészet, irodalom, mítosz) közötti határok relativizálása, s a bennük lévő közös gondolat kihámo- zása; mindezek megalapozását pedig értelemszerűen szolgálták az általa igen hajlékonyán és egyénileg kezelt jungi archetípusok, amelyek a látszólagos másság mögött biztosították számára a felszín mögött fóllelhető közöset aminek az érvényességét tehát a hely és idő eltérései pusztán csak módosíthatják, de nem szüntethetik meg. Érthető, hogy ezek a jellegzetes campbelli vonások amennyire megnyerték a korunk életvitelével és az emberi kiteljesedés igényére fogékony közönség tetszését, annyira kihívták a tudományos érvelés másféle szabályait elváró akadémiai közvélemény fenntartásait. A „hős” fokozatos elveszése és korábbi színeváltozása, tudjuk, a 20. század irodalom- és művészetelméletének is legfontosabb kérdései közé tartozik. Itt csak utaljunk a regényelméletekben játszott szerepére, amit a század elején Lukács György a Die Theorie des Romans-ban inaugurált (1915, magyarul: A regény elmélete 1975), majd a hatvanas években René Girard Mensonge romantique et vérité romanesque (Paris, Grasset, 1961) és különösképpen Lu- cien Goldmann Pour une sociologie du roman-a (Paris, Gallimard, 1964) folytatott. Kiindulásuk a degradált „hős” és a „világ” (az emberi értékektől megfosztott társadalom, illetve a megszűnőben lévő közösség) kapcsolata, amely a hős benső és külső „utazása” során tudatosodik egyértelműen, s alakul ki ennek során új viszony a valósághoz. Az alapvető tipológiát (absztrakt idealizmus, pszichológiai regény, „nevelési regény”) már Lukács Tolsztoj műveivel, majd különösen L. Goldmann (Malraux „forradalmi” regényeinek elemzéseivel) a közös, majd a forradalmi cselekvés révén alakuló új típusú közösség lehetőségével próbálták szélesíteni. Ez utóbbi lehetősége a 2. világháború után mindinkább illuzórikussá vált, s a „hős” lehetőségeit máshol kellett keresni. A probléma az volt, hogy a társadalmilag tipikus nemcsak megszűnt értékhordozó lenni, hanem éppenséggel megnehezítette, ha nem tette egyáltalán lehetetlenné az értékek tudatosítását. Ezért a hős figurája és lehetősé471
