Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Tárnok Attila: Salman Rushdie Sátáni versek
TÁRNOK ATTILA Salman Rushdie Sátáni versek KRITIKAI KÉRDÉSEK A REGÉNYBEN Salman Rushdie The Satanic Verses (Sátáni versek) című regényének megkerülhetetlen, sót döntő kérdése: ki milyen mértékben tartja az irodalmi mű autonómiáját az esztétikai értékítélet mérföldkövének, illetve ki milyen mértékben tekinti saját vallási hagyományát sérthetetlennek, és ezáltal az e hagyományt érintő' irodalmi mű társadalmi, politikai beágyazottságát elobbre- valónak minden esztétikai minőségnél? És míg a Sátáni versek az előbbi befogadó számára politikailag semlegessé válik, addig az utóbbi szemében a mű bármennyire vitathatatlan, művészi minősége sem indokolja az olvasó vallási-morális értékeinek megsértését és felülírását. A tetézett kitaszítottságban és szórványban élő Salman Rushdie a Sátáni versek révén vált hírhedtté, jóllehet korábbi regénye, Az éjfél gyermekei a megjelenés évében elnyerte a Booker-díjat, talán a legrangosabb elismerést, melyet angol nyelven született regény elérhet, majd később a Booker of Bookers címet, a Booker-díj 1969-es első odaítélése óta összességében legjobbnak tartott regény díját. A Sátáni versek megjelenését követő fatwa, vagyis a szerzőre Khomeini ajatollah által kirótt halálos ítélet elől menekülő Rushdie egy wales-i tanyán húzódott meg,1 de ez a mozzanat is csak egy volt a szórványállapotok sorában. Ezt megelőzően családjával még fiatalon élte meg Indiában a kisebbségi létet, érett fejjel a londoni emigrációt, és évekkel a Sátáni versek kiváltotta vihar után a kivándorlást New Yorkba. Nem meglepő talán, hogy számos tanulmány született, amely a regényt a diaszpóra nézőpontjából tárgyalja.2 Rushdie maga kijelenti: „Bárhogy értelmezzük is a Sátáni verseket, a regény az emigráns világnézetét tükrözi. Éppen a talajvesztettség, a kitaszítottság és a lassú vagy gyors, fájdalmas vagy örömteli metamorfózis élményéből fakad, amely az emigráns lét sajátja, és amelyből az emberiség egészére kivetíthető metafora származtatható.”3 Miután Rajiv Gandhi Indiában betiltotta a regényt, Rushdie levélben fordult hozzá: „A könyv nem az iszlámról szól, sokkal inkább az emigrációról, metamorfózisokról, kettészabdalt életekről, szerelemről, halálról, Londonról és Bombayről.”4 A regény diaszpóra-jellege akkor vált emblematikussá, amikor Rushdie önvédelemre szorult a muszlim közösségek támadásaival szemben. Vijay Mishra megállapítása szerint, „(m)inél inkább elhúzódott a Rushdie-vita, a szerző annál többet ismételgette az esztétikai érvelést, (...) miszerint a műalkotás esztétikai tárgy, és épp ezért olyan esztétikai kategóriákkal értelmez458
