Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok

megosztotta őket új barátjával, aki mindegyiket megtanulta, hangjegyről hangjegyre. Bárcsak sose hagyta volna el az ezüst sortos fiú! Bárcsak élne még Robin ’Rőtmellű’ Robinson! Bárcsak sose vette volna feleségül azt a sze­rencsétlen neurotikus lányt! Bárcsak ne lett volna gyerekkorában viszonylag jó eszű! Az elemi iskolából kiemelték, mert véletlenül megnyert egy ösztöndí­jat a közeli előkelő középiskolába, és éveket töltött olyan fiúk között, akik azt képzelték magukról, hogy ők a világ urai, s akik közül néhányan a maguk módján tényleg azok is voltak; olyan fiúk közt, akik rhodésiai kötvényeket örököltek, vagy kövér, tohonya parlamenti képviselő lett belőlük, olyan fiúk közt, akik utálták őt, mert a szomszéd városból, egy rusnya új házból való, a szüleik tehát néma rosszallással fogadták az ő jelenlétét a drága magánisko­lában, mert távol akarták tartani a Ceciljeiket, Clive-jaikat és St. Johnjaikat az olyan fiúktól, akik rusnya új házakban laknak. Még a viszonylag szimpati­kus fiúk sem nagyon álltak vele szóba, pedig ilyenekből is akadt egynéhány, akiknek hiányzott az anyjuk, és nem nagyképűsködtek. Nem tudták, hogyan közelítsenek hozzá, de értelmét sem nagyon látták, hogy ilyesmivel egyálta­lán megpróbálkozzanak. És ami még inkább súlyosbította a helyzetét: állan­dóan az osztály leggyöngébbjei közt szerepelt. A tanárai utálták és gyötörték, mert nyilvánvalóan kifogott egy szerencsés napot, amikor megírta az ösztön­díjra pályázó dolgozatát. Egyetlen tantárgyban tűnt csak ki, mégpedig a ze­nében; ez volt a valódi ok, amiért felvették, miután elolvasták a lapos vizs­gadolgozatát. Jól kijött a tanárával, aki szünetekben meg tanítás után be­hívta a zeneterembe, és bármilyen hangszeren játszhatott, amihez csak ked­ve volt. Egyszer, Cockroft akkor tizennégy éves volt, ő meg a tanára, egy negyvenéves, kedves házasember, tizenöt percen át csókolóztak a xilofonos szekrényben. A csókolózást később ügyetlen tapogatások követték, aminek mindig az lett a vége, hogy a tanár könyörgött Cockroftnak: soha ne beszél­jen a dologról senkinek, Cockroft nem is beszélt, csak szégyenpírban égő arccal kirohant a szekrényből. Ez a tanár is nyilván réges-rég meghalt már, gondolta Cockroft. Cockroft naponta hazajárt a családjához, magukra hagyva a többieket, hogy csinálhassák azt, amit a világon mindennél jobban szeretett volna csi­nálni ő is. Bár félt a durva fiúktól, mégis rettentően szerette volna, ha éjsza­ka csöndben belopóznak hozzá, és addig basszák, míg ki nem rojtosodik a segge, és a karjaikba veszik és csókolgatják, mert annyira szeretik, ahogy a legvadabb álmaikban sem képzelték. Késő délután azonban autóbuszra szállt, hazament az apjához és az anyjához, és a legtöbb estéjét egyedül töl­tötte a szobájában, vagy játszott a zongoráján meg a hegedűjén; a hangszerek árát fogcsikorgatva spórolták össze a szülei. így aztán csak képzelődhetett, és órákon át képzelődött is, mi játszódhat le a hálótermekben, lámpaoltás után. Nyomorult, magányos vadként képzelgett a vonagló végtagok holdfény meg­világította, tömeges kavargásáról. Bárcsak ő is a rendes iskolába járhatott volna, mint a többi utcabeli gye­rek! Jogosan gúnyolódtak a röhejes egyenruháján, amiben a buszmegállótól hazament és másnap iskolába indult. Akkor talán, gondolta Cockroft, nem töltötte volna szinte az egész életét azzal, hogy fogcsikorgatva el akarja ma­gát fogadtatni olyan emberekkel, akiknek túlságosan sok a pénzük, nem haj­439

Next

/
Thumbnails
Contents