Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok

szolt volna olyan férfiakat, akiknek túlságosan hosszú a nevük, és eszük ágában sincs otthagyni a feleségüket, hogy ővele éljenek.- Iszonyú volt - motyogta a bosnyáknak, aki mellette ült a nyugszékben, és szótlanul elbámult a messzeségbe. - Gyűlöltek engem. Soha nem fogadtak be maguk közé. Két másik ösztöndíjas srác is volt az évfolyamban, mind a ketten jók voltak rögbiben, krikettben meg minden ilyesmiben, szóval mindenki elfogadta őket. De engem nem fogadtak el. Sápadt voltam, muzikális, esetlen és kuka, mint a sült hal. Mindig én voltam a kívülálló, napközben- mindenki nagy ívben elkerült, esténként meg hazamentem a szokványs kis házunkba a szokványos kis apámhoz és anyámhoz. - Felsóhajtott, megcsóválta a fejét, és kiürítette a borospoharát. - Cockroftot soha nem vonták be a „ki eszi meg a gecis kekszet” játékba.

A bosnyák sokszor vett részt „ki eszi meg a gecis kekszet” játékban, és meg is gyötörte jó pár ösztöndíjas diáktársát, gúnyosan lefestve előttük a reá váró gazdag és lustálkodós jövőt. Egy könnyű, jól fizetett állás a család egyik barátjának cégénél a londoni Cityben, egy-két örökség, némi családi támogatás. Soha nem tudta megbocsátani az apjának, hogy szinte mindenét elvesztette egy befuccsolt biztosítási vállalkozásban; ő ekkor tizennégy éves volt. Foggal- körömmel távol akarták tartani fiacskájukat az állami iskolától, és mivel nem akarták, hogy év közben is otthon lábatlankodjon, nagy kínnal-keserwel összeguberálta a család a tandíjára valót. Elszörnyedve vette tudomásul: ha meg szeretné kaparintani csak a felét is mindannak, amit ki akart harapni a világból, kénytelen lesz majdnem olyan keményen dolgozni, mint egy átlagember. Az apja rákényszerült, hogy eladja londoni lakását a St. John’s Wood negyedben, pedig elintézett dolognak számított régóta, hogy a fiú ingyen ott lakhat, míg be nem rendezkedik a londoni életben. így viszont muszáj lesz lakbért fizetnie, mint az átlagembereknek, következésképp a pénzszerzésen kell törnie a fejét, és a keresménye nagy részét le kell szurkolnia valami vadidegen alaknak. Meghűlt benne a vér erre a gondolatra. Tizenhat éves korában azonban megtalálta a részmegoldást. Rendben van, kénytelen lesz saját maga megkeresni a kenyerét, ám feltette magában, hogy agyonhajszolni akkor sem fogja magát.

Tanulóidejét azzal kezdte, hogy leszívta diáktársai tekintélyes vásárlóerejét, és felcsapott marihuána- és ecstasy-dílernek. Kezdetben speeddel és LSD-vel próbálkozott, de ezek soha nem voltak igazán kelendőek (leszámítva néhány Dark Side of the Moon-rajongót, akik pszichedelikus rockzene mellé nyeldesték a bogyót), mert a kuncsaftjai szerint az előbbi a csóró proliknak, az utóbbi meg az Új Koros söpredéknek való. Nemsokára persze rájött, mitől döglik a légy, fő bevételi forrását ezentúl a kokain képezte. Egy környékbeli dílertól szerezte be, és roppant diszkréten adta tovább egynémely vakmerő diáktársának, kétszer annyiért, mint amennyit ő fizetett érte. Pofonegyszerű buli volt, és soha nem bukott le. Mikor bekerült egy régi egyetemre, tovább folytatta a dílerkedést a pénzes fiúk és lányok között, akik megengedhették maguknak a kokszot, attól viszont majréztak, hogy igazi dílerekhez forduljanak. A diplomája megszerzése után Londonba költözött, és mint drága, ámde megbízható és diszkrét úri „porkereskedő” önállósította magát. Nagy népsze440