Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Gernot Ragger: ... aki egy folyóról nevezi el magát
Aki egy folyóról nevezi el magát, az más, és aki más, azt nem akarjuk megérteni, azt kerüljük, azt bolondok közé zárjuk, és személyes aspektusait olyan betegségtünetként-viselkedésként értékeljük, amelyekről véleményünk évtizedeken át nem változott. Aki egy folyóról nevezi el magát, amely ugyan — mint a népzenében — „csendesen zúgott”, de közben a szennyvíz habkoronáját is magával hozta, majd ismét „normális folyóvá” lett, azt nem lehet megérteni. Közben Lavant, aki olyan tömören írt, hogy költészetének értelmezése maga költészetté vált, nem tett mást, mint a mai fiatal költőnők; megpróbált új utakon járni, a látókört saját látószögére és érzékenységére beállítani, szabályokat a fiókban hagyni, és egy, még nem teleírt világot felépíteni. Egyesek tudták Lavant-t ezen az úton követni, sokan némák maradtak, és hál’ Istennek az utóbbi években sokan kíváncsiak lettek rá. Vajon mi lapult még a fiókban, mit jegyzett fel oldalakra, mit írt levélpartnereknek és barátoknak? Ami előkerült, az megint egy másik Lavant volt, olyan, aki történeteket tudott elmesélni, nem lírai tömörítéseket, hanem átérezhetőket az elbeszélésekben. Lavant prózalelke tért nyer, nemsokára megelőzi a költőszívet, és magával viszi mindazoknak, akik majd a prózán keresztül éreznek rá a líra ízére. Aki egy folyóról nevezi el magát, és már harminc éve halott, azt nem lehet a „színtérről” kiszorítani — ezt nem tudják megtenni sem az utánzók, sem az újat akarók. Ha valaki névadóként egy költői versenyben leli magát, annak meg kell tanulni azzal élni, hogy a nem nyertes szerzők panaszt emelnek, holott ugyanúgy írnak, mint Lavant. És itt teszi meg a folyó a legszebb kanyarulatait, itt hagyja el medrét, és új terepen kígyózik, amelyet elkezd alámosni. Megitatja azokat a szerzőket, akik Lavant szellemét talán ugyan nem ismerték fel, de olyan közel kerültek hozzá, hogy „megértették” azt, ami a sorokban és a sorok között áll. így lesznek azok a szerzők, akiket „egyáltalán nem lehet Lavant-hoz hasonlítani”, az igazi Lavant-követők. Azok, akiktől az utánzás idegen, de akiknek sikerült saját nézőszöget kialakítani. így olyan fogalmak, mint misztika, őrület, depresszió, halálvágy vagy csak egyszerűen álom, elveszítik értéküket, mivelhogy „A birs”* „Lexika”**, vagy mint nemrég Barbara Hundeggernél a „Három nő”*** megszületett. Ezek a művek olyan világot nyitnak meg, ami ugyan idegennek tűnhet föl, de mint szívesen látott vendéget, befogad bennünket. Aki egy folyóról nevezte el magát, azzal megtörténhet, hogy harminc évvel a halála után kinyit egy kaput, amelyen át szavakból álló folyó özönlik. Új szemszög szükséges ahhoz, hogy a régit „megértsük”. Akit folyóról neveznek meg, az együtt sodródik démonokkal, szellemekkel és félelmekkel is, amelyek az életét csak addig kísérik, ameddig ő maga is sodródik. Ha megállna, az ijedtség elmenekülne, és a folyó lassan haldokló pocsolyává duzzadna. Lavant-nak az ibolyakék és a sárga színt adták, próbálkozás az éjszakát és a holdat megragadni. Hogy ne valljanak kudarcot sokrétűsége miatt, művét kevés fogalomra redukálták, az életét betegnek mondták, holott Lavant * Michael Dornhauser - „Christine Lavant-költészet” díjnyertes műve 1995-ben ** Uwe Tellkamp - „Christine Lavant-költészet” díjnyertes műve 2003-ban *** Barbara Undegger ugyanezen a versenyen bemutatott műve (A fordító megjegyzései) 413
