Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Bánki Éva: Tükrök után (II.)
sülte a hajukat, mint Kisannáét. Láttam magam előtt Kisannát, láttam a térdén a csúnya fekete foltokat, lám, lám, gondoltam, bizony a komáromi hős ugyanazokat a pozitúrákat kedveli, mint az isteni márki. De a körülmények, gondoltam, ők ketten, a családalapító I. Bujdosó és a dél-francia arisztokrata máshol lettek a gyűjtés foglyai, az egyik Nagymegyeren, a másik a Bastille- ban. De Anna néni nem tudott rám figyelni, igyekezett úgy tenni, mintha követné Veress bácsi elbeszéléseit, pedig nehéz lehetett neki tulajdon mormo- gását elnyomni. Se most, se régebben nem szokott hozzá a vendégekhez, a Bujdosók asszonyait, bár respektálták a sok föld miatt, kerülték a faluban a bolondériáik miatt. Bár ló se volt, szekér se, a mézeskalács-láz egyre nagyobb tervekre sarkallta Veress bácsit, még egy pohárral öntött magának, nem hagyom magam leigázni, nem hagyom, hogy tönkretegyen a háború, tönkretegyen a szocializmus, veszek egy autót, kifejlesztek egy olyan sütőt, amit még Prágában se láttak, sőt, ha eljön az idő, a galántai gépészekkel terveztetek egy villanykemencét is. Villanykemencét, visszhangozta csodálkozva Károly, olyan csodálkozva, hogy talán látnia kellett Veress bácsinak, hogy rossz helyre jött kölcsön kérni. Törvény volt a Bujdosóknál, hogy nem szabad gépre költeni, a lokomobilokat, traktorokat, a cséplőgépet vegyék meg mások, olcsó marad a paraszt, pénzt a mag hoz, az aranyfóld, a rejtélyesen szaporított állatok. Mindig a Bujdosók gyarapodtak a legjobban, az idő őket igazolta, nekik mindig telt mézeskalácsra, a sok erőgép, a bátyám gépei csak jelek voltak a soha el nem érkező jövőből. Minden Bujdosó ráolvasással, cigányokkal gyógyíttatta a lovait, mégis az ő lovaik éltek a legtovább, még húsz éve is a széllel szeleltették a búzát, de úgy látszik, a szél meghallgatta a karosszékekben üldögélő Torma Annák imáját. Károly arcát néztem, alig tud írni, az újsággal csak begyújtani szokott, a politikáról aligha tud annyit, mint a körülöttünk élő, rejtélyes komáromi hős, Bujdosó Károly. Hallgattam Jancsi bácsit, aki már egy áramfejlesztő telepítésén gondolkodott, ha így megy tovább az édességpiac, majd egyszer annak is ideje lesz, morfondírozott, meddig tart ez az idő még, gondolkodtam, meddig tart a mi időnk, a Bujdosóké, a ,gépes” parasztoké, egy falusi mézeskalács-gyáré. Pont száz éve volt. A Rudno Pravóra, Mályi Gézára, Joseph Katzra és a többiekre gondoltam. 1848-ban Bujdosó Károly fegyvert fogott a szabadságért, akkor még nem félelmetes szellem volt, hanem egy fiatal katona, aki örökjogon akart az övéinek földet, szabadságot szerezni. Tudtam, év végére, 1948-ban hírünk se marad, vagy ha marad, más hír lesz, ahogy reménykedve a bátyám szerette mondogatni. Magányos száz év volt, elfordulva a szegény parasztoktól, és be nem fogadva a nemesek közé, mindig kizárva az úri középosztályból, ha nem is olyan magányos élet, mint Bujdosó Károlyé, aki egymaga őrizte a Torma Annákat a házban, jutalmazott és büntetett, akinek saját háza és saját felesége (az első Torma Anna) lett a börtöne. Milyen szerencsétlenség, siránkozott Veress bácsi, nincs itt a bátyád, akinek vizsgája van, aki meg tudná nekem az áramfejlesztőt tervezni. Tervezgess, Jancsi bácsi, gondoltam, egy éved van. Nem táborok, nem robotoltatás, ordított Grünbaum úr, a Prager Presse fő- szerkesztője 1925-ben. A kolhozok nem táborok, hallottam újra az emlékeimben, hanem a parasztság érdekérvényesítő szervei. Az áramfejlesztő, visszhangozta még egyszer Bujdosó Károly lassan, mintha csak óvatosan szabadna 39
