Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Bánki Éva: Tükrök után (II.)

ilyen veszélyes szót kimondania. Jancsi bácsi szedeló'zködött, Anna néni most, hogy megszabadult a vendégtói, már nem tudott a mormogásnak parancsolni. Nem törődtem vele, évek óta ez volt az első perc, hogy az üdvösségemért kezdtem aggódni.

Vigyél magaddal, bácsi, könyörgött Kiskároly a szedelőzködő öregnek, belekapaszkodott a kabátja ujjába, ne hagyj itten, nyöszörögte, ennek a gyereknek orvos kell, szögezte le Jancsi bácsi, a gyerek könnyezett és nyöszörgött, vigyél el, vigyél el, hány éves ez a gyerek, kérdezte, tizenhárom, felelt Anna néni. Ha felveszed a kabátodat, megyünk sétálni, mondtam Kiskárolynak, aki futott a fogashoz, és belecsimpaszkodott a kezembe. Se holtak ezek, se elevenek, mondta Jancsi bácsi már a pitvarban, ahol Károly világított nekünk, ügyetlenül fogta a lámpát, megvilágította a bokrokat, egy kancsal fénysugarat vetett az istálló felé, aztán már ment is vissza. Ahogy kihúzzuk a lábunkat, gondoltam, szitál a szobákban a köd, kezdődnek a házban a sóhajok. Valami nincs rendben velük, mondta Veress bácsi, nem is tudom, Imre, hogy tudsz azzal az öregasszonnyal élni, a feleségemet nem tudnám rávenni, hogy idejöjjön. Nem örültem, hogy erről Kiskároly előtt beszélünk, a gyerek odaszorította a homlokát a karomhoz, egymásba fogódzkodtunk, hiába, mondogatta Veress bácsi, a sok rokonházasság egyetlen családnak se tesz jót. Itt az utcán, más házak között ez a magyarázat volt érvényes, tudtam jól. De most ennek vége, kajánkodott Veress bácsi, ez a fiú egyetlen Torma Annát se fog elvenni, a sok Torma-gyerek biztonságban van Magyarországon. Vigyázz magadra itt, Imre, mondta búcsúzóul Veress bácsi, és eltűnt a nagymegyeri áramfejlesztő tervével az egyik ajtó mögül kiszűrődő fényben.

Gyere, Károlyka, mondtam a kisfiúnak, megnézzük a misét a templomban. Nincs már mise, mondta Károly, dehogynem fiam, és a kezénél fogva húztam magammal. A sok kísértet gonosszá tesz, gondoltam, hónapok óta itt vagyok, de én eddig meg sem láttam ezt a gyereket, aki úgy mormog, mint a nagyanyja. Nem félsz, kérdeztem, a gyerek, hogy még közelebb húzódhasson, igennel felelt. Mi lett volna, ha visszakérdez, Imre, te vajon nem félsz-e, de a gyerek szinte felolvadt a kabátomban és reszketett. Tizenhárom éves, gondoltam, de még nyolcnak se látszik, a vállán jó kabát, a lábán jó cipő, de olyan sovány mégis, mintha éhezne. Mikor megláttam a templomablakot, megtudtam, milyen a hideg fekete szín, a szemerkélő esőben úgy villogtak az ablaktáblák, mint az üvegszemek, hiába, gondoltam, minden tárgy túl fog minket élni. Mikor elmentünk az ablakok előtt, olyan érzésem volt, mind meghaltak azok, akik valaha imádkoztak itt.

Ideges kétségbeesés áradt Ferenc atyából, a papírok egymás hegyén hátán, jutott néhány minden asztalra, a tányérok szélén a beszáradt levesek csíkja kanyargóit, egy kis pálinkáspohár a földgömb tetején imbolygott. Nem lelki vigaszért jöttünk, nyugodjon meg atyám, mondtam. Ferenc atya lebegett a szobában, pontosan úgy nézett ki, mint egy rajongó Rudolf prágai udvarában. Nem tanácsért jöttünk, mondtam még egyszer, a könyvek tetején ott hevert egy felbontott csokoládé, mindenki egy kis édességre vágyik, mondta Veress bácsi. Néztem a vibráló ujjait, meg kellett kérdeznem magamtól, az idő most lassul vagy gyorsul, mert megzavart a tagjaiból áradó feszültség. Hát akkor csak látogatni jött, mondta a pap megkönnyebbülten, még egy szörpöm sincs vagy egy pohár bor, amit kínálhatnék, mondta egészen megnyugodva,

40