Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Kovács Sándor Iván: Árkádiában élt ő is

melt, többnyire travesztált párhuzamokra hadd hozzak csak egy-két példát. Faludi Nádasdy-ódájának azt a sorát, hogy ,jRágjuk apróra sziveket”, a korábbi kiadók mind vágjuk-ra szelídítették. Ez bizony hamisítás, mert úgy van az Faludinál, ahogy Zrínyinél is volt: „Arszlán haláláért eleven szüvedet / Kevés leszen rágnom”. A Szakácsének apró igéi, az öl, vág, bont szintén Zrínyitói valók. Mehmet áll így bosszút fiáért: ,ßont, tör, [...] Öl, vág, ront és szaggat”. Faludinál persze nem Sziget várát vívják, hanem csak a szakács öli, vágja, bontja az ebédnek valót. De van egy legmerészebb travesztációja is Faludi Ferencnek: a csingolódikl Zrínyinél az egybefonódó egyesülést, az „öszvejüvést”, azaz a coitot jelenti, s Faludi ezt a kerti növényekkel viteti véghez:

Répa, retek csingolódnak,

Tök és dinnye hasán jár,

Az ugorkák forgolódnak,

Ki-ki mohón lejtőt jár.

A kert virágai és a vetemények úgy keresik, úgy ölelik-boldogítják egymást önfeledt táncukat járva, ahogy Delimán csingolódik Cumillával (a szultán leányával, akinek ez első, egyszersmind utolsó násza volt, mert az impotens félj, Rustem, nem tudta asszonnyá tenni). Faludi páter rá mert találni a Zrínyi-eposz tengerében erre a forró szóvulkán-szigetecskére, és A lírikus Zrínyiig (1985) nem is akadt irodalmi főfelügyelő, aki leleplezhette volna. (Szegény Beniczky Péter korábban rosszabbul járt: az ő verseskönyvének papcenzora még a csók-ot is kiirtotta a kéziratból. Pedig hát csók és csingolódik: micsoda különbség!)

Ha unalmas-szürkére sikerül egy szemináriumi dolgozat, elő szoktam venni az első magyar épkézláb szonettet, amit természetesen Faludi írt; kolostorban, rendházban alighanem szintén tilalmas dolgokról, a dohányzás öröméről. A pipárul című Faludi-szonett mindig figyelmet kelt. Aki már leszokott a tubákolásról, az könnyedén veszi, aki még dohányzik, az szakszerűnek látja, íme:

Hív társam, dohányos börböncém,

Te tisztítod fejemet,

Szép pipám, égő kis kemencém,

Te enyhíted mellyemet.

Füsfecskéd kereng, forog, játszik,

És megvallom, vigasztal,

De alig tűnik, s már nem is látszik,

Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,

Mert így lész vége életemnek,

Élő ember, gondold meg:

Mint a füst oszlik hirtelenül,

Úgy magad is fontold meg,

Elcseppensz egykor véletlenül.

372