Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Papp Endre: Átok is, balzsam is
a poéta anakronisztikus beszédhelyzetekbe, ahogyan azt az Új prédikátor - ének ben láthatjuk. Nem idegenek tőle a klasszikus motívumok sem: „Láttalak, kamasz fiú a sellőt, estente hűsölni fölmerültél, az angyalok olyankor rád ittak hold-kupából áldomást” (A folyó meséje) Felhasználja új témáinak, a társadalomkritikai élű — keményen számonkérő, olykor indulatosan elítélő - politikai-közéleti tartalmak megverselésében a nemzeti sorsköltészet emblemati- kus sorait és motívumait. A poétaszerep, a költősors bemutatásában is érezhető az elődök hatása. A Poéta verse a Csokonai teremtette hagyomány nyomában jár, amikor a kor kívánalmaival szemben a „felesleges”, az „éhenkórász”, a „semmirekellő” lírikus keserű-ironikus alakjáról ír. A konfesszió, a töredelmes vallomás, a felfeltörő önvád - mind a vállalt „régimódiság megszólaltatói. Kétséget kizáróan hatással van a verselőre — Kányádi Sándor, Vörösmarty, Petri, Baka, Csoóri Sándor, Tamási Áron stb. mellett - Ady Endre, ám mindenekelőtt József Attila. Át- meg átszínezi a versek szövetét a tőlük vett reminiszcenciák sokasága, a rájuk jellemző képi látásmód, a beszédhelyzet, a motívumkincs és gyakran a versépítkezés módja is. Az egzisztencia felmérésének két markáns előképe rajta hagyta kézjegyét Nagy Gábor létértelmező líráján is. Ady hatása a Kismonológban, illetve a Három táblakép, november című versben a legegyértelműbb. Temetők, koszorúk, gyertyaláng, kocsisa nélkül imbolygó szekér, vastag köd, egy élet éneke - ugye, milyen ismerős kifejezések. Hát még, ha ezt olvassuk: „Én nem ezt akartam, nem ezt! / Voltam volna hőse, / statisztája lettem a komédiának. / Helyettem játszik a capella / a szürkék hegedőse”. A halálba hanyatló élet, a hazátlanság, a menekülés, az elveszés élménye kísért, a felnövesztett szubjektum dacos Istenhez fordulása - igen, ez Ady érintése. József Attila nélkül pedig szinte magyarázhatatlan az egzisztenciális kérdésfeltevés és válasz. Erről árulkodnak a természeti, tárgyi analógiák, a modern tájleíró líra öröksége, a szemlélődésnek a létkérdések felé kitágított jelentéshorizontja, a megszemélyesítések, a motívumok - hold, csillag, part, homok, tó, éjszaka, virág -, az éjszakai meditáció, az ablakból való kitekintés mint a világ felmérésére rendelkezésre álló determináltan szűk, ám a kozmosz felé kitáruló perspektíva, az átvett szavak és azonosító erejű fordulatok - olyannyira József Attilásak, hogy szinte alkotótársként kell figyelembe vennünk az elődöt. A gyermeki és az állati létezés önfeledt vagy öntudatlan teljességképzete, létbefeledkezése szintén hozzá (is) kapcsolható. Alighanem többről van itt szó, mint a már unalomig ismert intertextuális játékról, a kulturális emlékezet kijelölt helyeinek kommunikatív mozgásba hozásáról, az eredet állandó tudatosításáról. Ebben az esetben lelki-szemléleti azonosságról beszélhetünk. Azaz a tapasztalat, mutatis mutandis, azonos természetű, ezáltal szinte rá rétegződik az új tapasztalat a korábbira: egy tömböt alkot vele, azonos gondolati folyamat részesei. Merthogy akár a ,kései” József Attila alakját is láthatnánk e sorok mögött: „Minden ízében reszketett a tó. A csillagképek szertegurultak, a part leomlott. Több nem tudható” (Balatoni melankólia hét képben). Nemhogy nem törik meg a hagyománytörténés árama, hanem éppen a tradíció minta- és normaállító evidenciájának benyomása rögződik a befogadóban. Már a következő versben is ez áll: „eltékozolnunk, mit adtál, segítsél”, vagyis a méltatlan utód alázata érhető tetten. (Bár ez itt éppen 360
