Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Papp Endre: Átok is, balzsam is

egy görögországi utazás emlékeivel ismerkedhetünk. A hazához kapcsolódó tartalmak után itt éppen az ismeretlenség, a magány érzései kerülnek előtérbe. Éles ellentét feszül az ősi görög kultúra - Nagy Gábor költészetében már korábban feltűnt - értékei, a szépség és az otthonosság régről örökölt harmóniája, illetve az idegenség és a modern józanság praktikus hétköznapi- sága között. A harmadik csoportban, a Gyertyaláng korma címűben gyülekeznek a szerelem, a család és a gyermekáldás versei. A Tizenegy vallomásos versei a poétái szerep és a költősors keserű-ironikus rajzát tartalmazzák. A záró ciklus, az Eleve pedig az egzisztenciális kérdések megtárgyalására ad lehetőséget. A ciklusok sorrendjének komponáltsága ismét csak a tudatosság ujjlenyomatát viseli magán. A gyermekkortól jutunk el a végső kérdésekig, az eredettől a létezés értelmességének célképzetéig. Ateleologikus egymásra épülést mutató tematika „fejlődésvonala” azonban éppúgy magában hozdozza az állandó lényeg keresésének önmagába kanyarodó útját is. A teljesség megragadásának képzete egyszerre teremt emberi eseménytörténetet és jelenti az isteni állandóság sejtelmét.

Önmeghatározás és teljességvágy: íme a verses napló szemantikai tengelyei. S a régi sztereotípiát követve, gyarló módon rögtön azt várnánk, hogy a - harmadik lírakötet dacára - még mindig fiatal költő új, ezredváltó izgalmakkal, sosem volt írásmóddal, tabudöntögetéssel lep meg bennünket - azután látjuk, semmi ilyesmiről nincs szó. Szinte tüntetőén semmi excentrikus gesztus vagy eredetiséghajhászó manír, semmi poentírozó, a sikamlós szórakoztatást ambicionáló önfeledt játék - amint azt mostanság megszoktuk. Van viszont helyette a múlt értékeihez való ragaszkodás, a példának tekintett minőségek melletti kitartás, átélhető az őrzés, az öntanúsítás ethosza. Már megint a tudatosságot kell hangsúlyozni. Akár a formaiság, akár a szemlélet, akár az értékállítás tekintetében a kontinuitást szükséges kiemelni. A régiség felidézése, a múlthoz való visszanyúlás alkotói magatartása a poétikai jelleg egyik legfőbb jellemzője Nagy Gábornál. Versei pallérozott nyelve, kifejezésének méltósága, költészetének érzékenysége, ihletettsége és kidolgozott stilizál tsága az alkotásba, az esztétikum megható erejébe vetett hitet közvetíti; „hisz a szép szó ajándék”, íija a Közeltávolban.

Eme esztétizáló hajlam igencsak változatos arcát mutatja meg az Átok, balzsam. Már a nyitó vers, a Képeslap, odaátra is jól mutatja azt az egész könyvre érvényes stilizáltságot, amely nem csupán az uralkodó elégikus hangulatért „felelős” (ez akár a szerző attribútuma lehetne), hanem a választékosság, az artisztikus és patinásnak ható nyelv nélkülözhetetlen eszköze is. Figyeljük csak a szóhasználatot: földi fejedelmekről, ködpászmás hajnalról, kérges magányról, vadállatként ásító lépcsőházról, sugárutak ösvényeiről, madártestű kilincsről, rabkenyérről, taláros őszről, törött hegedűn elfúló szonátáról olvashatunk. Mintha a késő romantika, a szecesszió, illetve az expresszi- onizmus keveredését látnánk, mintha Ady és Babits korában járnánk. Vagy nézzük ezt az idézetet: „Látod, megint mellébeszélek. Egyszerűbben / megval- lani, nem szóval: miként a legkisebb / leány, tettekben kéne mondanom, mint a seb, / ha feszíti a láz, egy fájdalomnyi könnyben // megnyílni lassan, mint a virág, egy pillanat / örökében ha átható illattá dermed, / valahogy szavak nélkül mondani: szeretlek. / Mint a testen a sót ha érinti az ajak” (A só meséje)n - ugyancsak a fenti benyomás erősödik meg általa. Belehelyezkedik

359