Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Gyürky Katalin: Az életrajzírás csapdájában

másiknak, illetve ezt tapasztaljuk a szerző angol korszakában, az először angol nyelven megírt, majd a későbbiekben orosz változatban is megvalósított Lolita című regényben, ahol kiderül, Humbert Humbert Lolitában - hasonmás-jellegük miatt - tulajdonképpen önmagát keresi.

A Sebastian Knight valódi életében azonban ez a képlet azzal bővül, hogy az olvasó számára leginkább szembetűnő hasonmás-hősök között rokoni kapcsolat van: V., a történet elbeszélője ugyanis nem másnak, mint halott féltestvérének, az ismert írónak, Sebastian Knight-nak a sorsát kívánja feltárni, s megírni élettörténetét. Annak a Sebastian Knight-nak az életútját, akivel V. a gyermekkorát töltötte, akire mindig felnézett, akinek titka mindig vonzotta, de akihez - éppen titokzatossága, tartózkodó magatartása miatt (amely tulajdonság mellesleg szintén beleilleszti Sebastiant a nabokovi hősök, a luzsi- nok, a cincinnatusok sorába, hiszen azok megfoghatatlan, különleges személyiségét Sebastian is teljes mértékben magáénak tudhatja) - soha nem kerülhetett igazán közel, s akit emiatt mindig csak követett, de utol soha nem érhetett. V.-nek ezzel az állandó másodikság- és Jemaradottság”-érzetével kapcsolatban szimbolikusnak érzem a regénynek azt a részletét, amelyben Sebastian a családi házuk előtt kerékpározik, V. pedig - természetesen kerékpár nélkül — szeretné utolérni:

„Élénken él bennem az is — írja V. —, ahogy vidéki házunk parkjának napfényfoltos ösvényén kerékpározik, a kormány nagyon alacsonyra van állítva, lassan gurul, a pedálok mozdulatlanok, s én mögötte ügetek, kicsit jobban sza- porázom, amikor szandálos lába lenyomja a pedált, teljes erőmből próbálok lépést tartani kattogó-suttogó hátsó kerekével, de ő rám se hederít, és csakhamar reménytelenül lemaradok, kifogyva szuszból, mégis tovább ügetve.”1

S annak magyarázata, hogy V. annak ellenére, hogy tudatában van bátyja utolérhetetlenségének, és „mégis tovább üget”, azaz nem hagy fel a bátyja titkának kutatásával, s ezzel együtt annak az átélt, féltestvérével töltött gyermekkori édennek az újraátélési kísérletével (amelyet jó tíz év elteltével a Lo- litában látunk viszont), éppen a hasonmás-jellegükben rejlik. V. ugyanis többször utal arra, hogy Sebastiannak és neki volt valami „közös ritmusuk”. Erre a közös ritmusra, azaz hasonmás-jellegükre V. az írásra való képességükkel próbál rávilágítani, amelyre az oroszról angolra történő nyelvváltás negatív hatást gyakorolt ugyan, de amely az angolul fogalmazás nehézsége ellenére mindkettejükben megvolt kisebb-nagyobb mértékben, s nagyobb mértékben természetesen a bátyjában: „Ha neki azt mondják, írjon úgy, mint Akárki, úgy írt volna, mint senki. Még prózája stílusát sem tudom lemásolni, mert írásmódja gondolkodásmódját követte, az pedig hézagok sorozata volt, és az ember képtelen utánozni egy hézagot, hiszen közben így vagy úgy óhatatlanul kitöltené - és ezzel megszüntetné. De mikor Sebastian könyveiben találok valami részletet, melynek hangulata vagy impressziója rögtön eszembe juttat, mondjuk, egy bizonyos fényhatást az adott helyen, amit mindketten észrevettünk, egymástól függetlenül, akkor úgy érzem, hogy bár a tehetsége lábujjáig sem érek fel, voltak bizonyos lélektani affinitásaink, amelyek majd kisegítenek.”2

És a V. és a bátyja közötti lélektani affinitások hasonlóságát az is alátámasztja, hogy annak a munkának, az életrajzírásnak a során, amelyet V. tervbe vesz, nemcsak a halott bátyjáról fennmaradt, más emberek által elbeszélt tények türelmetlen keresése vezérli - ez érthető, természetes egy ilyen jellegű

352