Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Lászlóffy Csaba: Útonálló idő; Az orosz erdők párizsi visszfénye

rafusainak kérlelhetetlen szolgái - bürokratái? - lehettek volna. Felötlött ben­nem másnap (rég olvashattam valahol), hogy az élet valóban tehetségesebb nálunk, ha ilyen meglepetésekben bővelkedik... Azt a vidéket én addig fény­foltos nyírfatörzsek földjének képzeltem. S milyen szegényes és naiv volt eddig az én fantáziám. Az orosz erdők párizsi visszfénye Sovány keze kinyúl egy elveszett kéz után. A múlt, ha sóvárogni kezdesz, mind messzibbnek mutatja magát. Az ablakhoz lép és kinyitja. A kivirágzott gesztenyefákon Párizs gyertyáit mindenki ismeri. De ott, még magasabban, a platán gömbvirágai azok, vagy egy fészek? ,Azért lettem rövidlátó, mert első pillantásra megláttam azt, amit a normális szem nem vehet észre? Vagy a természet segített hozzá (micsoda színlelés, ha nem is épp kaméleoni tökély), hogy leplezni tudjam rövidlátáso­mat?!”... Alekszej Remizov, az ornamentalista próza mestere megigazítja szemüve­gét, majd egy ásítást igyekszik elnyomni. Amikor megfordul, látja, hogy a szo­ba a tejfehér holdfénytől egészen kivilágosodott. Kimegy a konyhába, a po­hárszék előtt gyorsan felhajt egy teáspohár vodkát, majd még egyet. Nagyon sápadtnak és borostásnak találja magát a fali tükörben, ettől kissé megrémül, s noha nem érez különösebb fáradtságot, tiszta ingben vissza­fekszik az ágyba. Szemét.behunyja, kezével lágy mozdulatot tesz a levegőben, amitől köny- nyű árnyék suhan át homlokán. Arra gondol, hogy milyen gyötrelmes utat kellett megtennie az éjjel idáig, albérleti lakásáig; vacogott, érezte, hogy ajka elkékül és görcs fogja el ujjainak ízületeit. Jóllehet enyhe párizsi éjszaka volt. Őt mégis a szürke, zord napok Moszkvája kísértette meg. Arcába az állomás restijéből pára csapott s konyhaszag (korántsem a fortyogó szamovár illata). A pincérfrakkok szárnyán mártásfoltok; s a moslékbűzből előtántorgó rokkan­tak egy szemölcseit zsírral kenegető koldusasszonnyal enyelegtek. ,Pardon, uram” - szólalt meg, szembenézve vele, méltósággal a csoroszlya, mint aki fölismerni vélte benne a hazátlan idegent; s ő zavarában kihátrált a forgóaj­tón, és továbbtántorogva (egy korty szeszes ital nélkül) a peron szélén kötött ki végül. Hunyt szemmel hallgatta a mozdonypöfékelést. Végtelennek tetsző hanyatlással az időben, mint emlőhöz megtért nyűgölődő poronty, szívta magába a kőszénszagot, amely lelke mélyéig fólkavarta. Szokatlanul későn került ágyba, súlyos homály és rettegés rohanta meg. 335

Next

/
Thumbnails
Contents