Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Lászlóffy Csaba: Útonálló idő; Az orosz erdők párizsi visszfénye
rafusainak kérlelhetetlen szolgái - bürokratái? - lehettek volna. Felötlött bennem másnap (rég olvashattam valahol), hogy az élet valóban tehetségesebb nálunk, ha ilyen meglepetésekben bővelkedik... Azt a vidéket én addig fényfoltos nyírfatörzsek földjének képzeltem. S milyen szegényes és naiv volt eddig az én fantáziám. Az orosz erdők párizsi visszfénye Sovány keze kinyúl egy elveszett kéz után. A múlt, ha sóvárogni kezdesz, mind messzibbnek mutatja magát. Az ablakhoz lép és kinyitja. A kivirágzott gesztenyefákon Párizs gyertyáit mindenki ismeri. De ott, még magasabban, a platán gömbvirágai azok, vagy egy fészek? ,Azért lettem rövidlátó, mert első pillantásra megláttam azt, amit a normális szem nem vehet észre? Vagy a természet segített hozzá (micsoda színlelés, ha nem is épp kaméleoni tökély), hogy leplezni tudjam rövidlátásomat?!”... Alekszej Remizov, az ornamentalista próza mestere megigazítja szemüvegét, majd egy ásítást igyekszik elnyomni. Amikor megfordul, látja, hogy a szoba a tejfehér holdfénytől egészen kivilágosodott. Kimegy a konyhába, a pohárszék előtt gyorsan felhajt egy teáspohár vodkát, majd még egyet. Nagyon sápadtnak és borostásnak találja magát a fali tükörben, ettől kissé megrémül, s noha nem érez különösebb fáradtságot, tiszta ingben visszafekszik az ágyba. Szemét.behunyja, kezével lágy mozdulatot tesz a levegőben, amitől köny- nyű árnyék suhan át homlokán. Arra gondol, hogy milyen gyötrelmes utat kellett megtennie az éjjel idáig, albérleti lakásáig; vacogott, érezte, hogy ajka elkékül és görcs fogja el ujjainak ízületeit. Jóllehet enyhe párizsi éjszaka volt. Őt mégis a szürke, zord napok Moszkvája kísértette meg. Arcába az állomás restijéből pára csapott s konyhaszag (korántsem a fortyogó szamovár illata). A pincérfrakkok szárnyán mártásfoltok; s a moslékbűzből előtántorgó rokkantak egy szemölcseit zsírral kenegető koldusasszonnyal enyelegtek. ,Pardon, uram” - szólalt meg, szembenézve vele, méltósággal a csoroszlya, mint aki fölismerni vélte benne a hazátlan idegent; s ő zavarában kihátrált a forgóajtón, és továbbtántorogva (egy korty szeszes ital nélkül) a peron szélén kötött ki végül. Hunyt szemmel hallgatta a mozdonypöfékelést. Végtelennek tetsző hanyatlással az időben, mint emlőhöz megtért nyűgölődő poronty, szívta magába a kőszénszagot, amely lelke mélyéig fólkavarta. Szokatlanul későn került ágyba, súlyos homály és rettegés rohanta meg. 335
