Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Szepesi Attila: A tékozló fiú (vers)

Se kedve már, se hangszere.

Valaha zengő muzsikáit elhagyta rég: a fűzfa-sípot, dobot meg cirokhegedűt.

Csak dünnyög - ennyi is elég; a világban örökfarsang van: gépzene harsog — bár sehol a muzsikus: mestere nélkül peng a húr, dong a dobverő.

Bámul egy nyüzsgő hangyabolyt, ahogy hajdan, gyerekkorában. Megérti, amit elfelejtett: társa béka, iromba gyík és vaskerék-eltiporta kígyó az út porában. Lehajol egy madár csillag-lábnyomához, mely sokszorozva tovafut a berken át. Követi hosszan:

előbb hurkot ír a pagonyban, kórók között meghőköl és eltűnik - itt repül kicsit! -, aztán cikk-cakkos nyoma újra olvasható - egy csigahéjat kikerül, sárgult egércsontváz botlasztja. Félkört ír, szökell, majd hirtelen végképp szertefoszlik sóhajtás-könnyű nyoma! Itt

lehet a fészke — tán a szálló porban, bogáncskórók között, vagy valamelyik görbe ágon! Körülleskel, de mindhiába: hegy-domb és karcsú mezsgye, égtáj és évszak immár elmerült.

Közel a hosszú éjszaka.

Roncstelep tengerül köré: vascsövek, gumikerekek,