Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Szepesi Attila: A tékozló fiú (vers)

oldalt megroskadt temető.

Billent fejfák - se név, se évszám. Sillabizálná - nincs, akit felidézne emlékjelük.

Csüggedten bandukol tovább... Alácsordul az alkonyat: harangszó önti el a kongó pusztába roskadt romokat.

Kiáll egy tört kőoszlop a

buckából. Kutyakoponya sárgul. Nem sejti, merre jár: az ösvény régen elveszett. Iszalagból s tüskebokorból árnyék-dzsungel tolul köré.

Se odaút, se visszaút.

Letérdel. Venyigét kapar, tüzet gyújt. Száll sziporka-fény és hirtelen mintha hazatérne:

látja a szőlőhegyet és a tornyokat, a háztetőket.

Bagoly huhog és odafenn gördül az ezüst telihold:

Szent Dávid valcert hegedül, tücskök kísérik és kabócák.

S míg Szent Cicelle táncol a muzsikaszóban, megtalálja szülőházát a holdsütésben:

látja a barnult kapuzábét, a tornácot, a dőlt diófát.

Meghőköl. Félszeg bekopogtat.

Zár csikordul. Rekedt szavak szólítják. Árnyak tengerülnek köré... Senki sem változott, csak ő vénült meg. Arca horpadt, válla esett. Szótlanul áll a tűnt idő káprázatában.