Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Szepesi Attila: A tékozló fiú (vers)
SZEPESI ATTILA A tékozló fiú lomha pók, amely itt mászik a holdfényben, ez a holdfény s te meg én, amint itt suttogunk a kapuban, nem voltunk-e mi már ugyanígy együtt... ?” (F. Nietzsche) Az ember folyton hazatérne, bár iránytűje összetört. Vizek alá, hegyek mögé bekukucskál. Félálmai tükörfényében veszti el a világba-űzött fiút, aki pedig vele barangol mióta már! Mögötte caplat szuroksötét hegy-völgyeken. Görbe árnyával egyívású, csak éppen nyűgös maszkjai rejtik gyűrt arcát, szeme párját s így magának sem ismerős. Hiszi, réges-rég elfeledte a csorba grádicsok sorát, a vizen futó molnárkákat, a gesztenyefa mohos kérgét, amit ujjával simított. A pocsolyába aláfüggó' harangtornyot sem ismeri, s ha dallam kél a völgyeken túl, oda se hallgat. Szent Ivánkor elnézi a szálló sziporkát - idegenek szökdösnek ott. S míg szundikál mohos zugolyban, titoklátó pók-emberek kilesik baljós álmait.
