Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Molnár Miklós: Bolond Istók életiratai
rászt: egy csorbult lelkületű, utálatos szájú, a piacozó asszonyok agyafúrt her- gelésében és sanyargatásában ördögien leleményes beszolgáltatási és piaci el- lenó'rt. (A fekete arcú, csúf embert mindenki úgy hívta: a Négus.) Hidegre fordult az idő, esett egész nap, az esőcseppeket az emberek arcába csapdosta a szél. Már napokkal korábban feliratok jelentek meg a kunvásárhelyi padokon és középületeken: ,,Eljen Tito! Négus, kuss! Agyonverünk, innen fuss!” Nem lehetett kenyeret kapni; a városháza előtt összeverődő, mind hangosabban zúgolódó tömeg egykettőre Nyivákban, a város leggyűlöltebb emberében találta meg a kenyérhiány felelősét, kivált, amikor híre ment, hogy a Négus egy nagycsaládos szegényasszonytól elvett egy kétkilós veknit: - Nem megmondtam, bassza meg, hogy mindenkinek csak egy jár? — ordította, és „bűnjelként” lefoglalta a kenyeret. Istók úrfi egy platánfa mögül kileskelődve, megigézetten bámulta a ribil- liót, jobban mondva két napja náluk vendégeskedő atyja (El Gallo Rojo, a 19-es próbakommün legendás „Vörös Kakasa”) nézette végig vele. Vasmarokkal szorította a nyakát, úgy kényszerítette az ordenáré spektákulum megtekintésére, mondván: - Itt apádat is belezhetnék éppen! A zendülők előcibálták a fenyegetéseket és szitkokat rikácsoló, gnómszerű figurát a városháza pincéjéből, mert Nyivák a múlt századi áristomban próbált elrejtőzni (azt mondják, egy ízben Sándor király - mármint Rózsa Sándor - is vendégeskedett ott néhány napig; a mostanság országló kapcabetyárok - morogták az emberek a bajszuk alatt - arra se volnának méltók, hogy „a Sándor” kapcának viselje őket). A mártíromságba gabalyodó Négust leköpdösték, fojtogatták, megrugdosták, kificamították a végtagjait, kátrányba mártogatták. A beadási szégyen- és dicsőségtábla szétmarcangolt darabjaival, frissen vásárolt kapanyelekkel, sodrófákkal, lapáttal-ásóval, mindenféle nyeles és fogantyús háztartási szerszámmal verték szét a fejét, törték meg a bordáit. Testét parázson pörkölték, fára akasztgatták, karóba húzták, keresztre feszítették, fóltagolták, kizsigerelték, széjjelhasogatták, szeletelték, aprították, főzték, sütötték; húsát zabái - ták és kiköpték, egyéb maradékait miszlikbe szaggatták és széttiporták, úgyhogy a nyomorultból végül szinte más se maradt, csak néhány vérfolt a járdán meg a fákon. Honnan, honnan nem, ott termett egy fiatal káplán, és — hiába próbálták elkergetni - föladta az utolsó kenetet a hús-, vér- és csontkupacnak, ami a Négusból megmaradt. - Isten gyermeke volt ez is - dünnyögte a káplán. Másnap nagymisén azt dörögte alá a szószék magasából: - Miként vetemedhettek ilyesmire, testvéreim a Krisztusban? Egy színkatolikus város! - (Ámbár a „színkatolikusságot” kissé bepettyezte jó néhány baptista, nazarénus meg pünkösdista család, akik nem győztek szörnyülködni a népharag ilyetén kitörésén.) Midőn az épületes lincselés véget ért, a „színkatolikus” zendülők továbbzúdultak újabb vértanúkat keríteni. Istók meg az apja kéz a kézben hazament. - Gerincre, Giza! - rivallt az idősb Istók az asszonyra, mihelyt belépett a konyhaajtón. Ha az apja szavait, meg a hálószobából kitüremkedő — Istók által gondosan kihallgatózott - zajokat jól értelmezte, az apja hevesen magáévá tette az anyját. Kisvártatva Giza (La Gallina Negra, az Istókéknál szüntelenül dúló, spanyol módra őrült polgárháború legendás „Fekete Tyúkja”) lepedővel 27
