Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Műmelléklet

Paizs Goebel Jenő (1896-1944)

Paizs Goebel Jenő az a festő, akire időről időre felfigyel a szakma és a nagyközönség. Különös, szimbolikus hangvételű alkotásai közül elsősorban a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Aranykor (1931) és a Rákos csendélet (1931) c. festményeit ismeri a XX. századi magyar képzőművészet iránt érdeklődő tárlatlátogató. Pályája során hű támasza volt testvére, Pajzs Ödön, a két világháború közötti sajtó közismert alakja, aki a művész halála után is sokat tett azért, hogy ez a kivételes értékekkel rendelkező, gazdag életmű ne szóródjon szét, ne merüljön feledésbe. Patronáló tevékenysége kiváló partnerre talált Kállai Ernő személyében, aki a kezdetektől figyelemmel kísérte, írásaiban nem egyszer méltatta Paizs Goebel művészetét. 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában Haulisch Lenke rendezte meg a festő emlékkiállítását, majd több elemző tanulmány mellett egy kismonográfia is megjelent tollából. Az életmű időközben előkerült, és izgalmas, új szempontokat adó festményeinek bemutatására két alkalommal a Szentendrei Képtárban került sor (1987, 1995), ahol az utóbbi emlékkiállítást monografikus tanulmánnyal kísért katalógus egészítette ki.

Goebel Jenő 1896. július 4-én született Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolán előbb Zemplényi Tivadar, majd Réti István tanítványa. Pályája ígéretesen indult: 1924 júliusában főiskolai tanulmányainak befejeztével az elnyert Nemes Marcell ösztöndíjból és Petrovics Elek által a Szépművészeti Múzeum számára megvásárolt tájképe tiszteletdíjából Párizsba utazott. 1925-ben a párizsi Galerie du Zodiaque-ban állította ki műveit. Hazatérése után néhány hónapot Nagybányán töltött, ahol szintén sokat dolgozott. Életművében az útkeresés időszaka ez. Paizs Goebelt korai munkái a Szőnyi István nevével fémjelezhető neoklasszicizmus irányvonalához kapcsolják. A huszas évek végére azonban ez a kötődés halványodni látszik és számos új festészeti tendencia jelentkezik az életműben.

A huszas évek végétől Paizs Goebel Szentendrén és Budapesten dolgozik. 1928-ban több társával együtt a Szentendrei Festők Társaságának alapító tagja. Festészetében korszakhatárnak az 1930-as esztendőt tekinthetjük. A festő az olaj mellett temperával, a korszak jellegzetes festői eszközével kezd dolgozni. Képein a formák elvesztik korábbi plaszticitásukat, egyre inkább síkszerűvé válnak, a körvonal nagyobb hangsúlyt kap. A korai képtémák - akt, tájkép, önarckép - átalakulnak, nem ritkán egymással ötvöződve különös, új formában térnek vissza. Az új korszak festményei két nagyobb téma körül szerveződnek. Az egyik az életműben mindvégig jelentős szerepet játszó önarckép. Paizs Goebel az önportrék esetében nagyméretben a festőt és modelljét ábrázoló képtípust metafizikus ihletettséggel telítve fejleszti tovább. A másik nagy témakör; a tájkép jellegzetes goebeli változata a belső, lelki táj kivetítéseként fölfogható, expresszív erejű dzsungelkép. A korszak ars poeticaként értelmezhető, fő művei - Aranykor