Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - Műmelléklet
(1931), Művészet (1931), Élet (1932), Görög emlék (1933) - , két jelentős Ernst Múzeumbeli kiállítás (1931, 1935) között születnek meg. Paizs Goebel dzsungelképei valahol H. Rousseau protoszürrealista és Franz Marc expresszionista művei közé helyezhetőek. Őriznek valamit a szecesszió dekoratív vonalvezetéséből, rafinált kimódoltságából, ugyanakkor az apró, karomszerű ecsetvonások, a nyüzsgő, egyre zsúfoltabb felületek zaklatottabb, s egyben töredékesebb képi világról árulkodnak. Míg az expresszív erejű dzsungelképek a belső indulati tartalmak hordozói, addig a festő és modell képtípusra fölfűzhető, gyakran a metafizikus festészet kelléktárával élő művek a külvilág és az én valamilyen módon mindig megkérdőjelezhető viszonyát térképezik föl. Paizs Goebel 1930-as évek első felében készült a metafizikus festészetet idéző alkotásai leginkább különös térszerkesztésük kapcsán állíthatók párhuzamba a szentendrei művésztelepen ill. annak környezetében dolgozó néhány festő munkájával. A furcsán, szűkre záródó terek, sikátorok, lépcsők ábrázolásának egyik ihletője minden bizonnyal maga a város, Szentendre. Ugyanakkor a metafizikus festészet nyomasztó térképzése is hasonló elemekből építkezik. A szentendrei táj 1933-34 után válik Paizs Goebel képeinek jellegzetes témájává. A korábbi szinte homogén színmezőket alkalmazó, erőteljes kolorit fátyolossá lesz, a színek lassan belülről kezdenek világítani, finom gyöngyházfénnyel itatódnak át, a kemény kontúrok felengednek. Ez a gyöngéd fényű színvilág a korábbiaktól eltérően kedvez a szentendrei táj, a zárt kertek mélyén rejtőző bensőséges hangulatok kifejezésének, az ekkor festett képek - Bükkös parti részlet szamaras kordéval (1934 k.), Madárdal (1934) - már a művész utolsó korszakát készítik elő. Ma még tisztázatlan kérdés, hogy miért, de az 1935-36-os esztendőkből csak elvétve ismerünk néhány alkotást. Az életmű 1937-38-as esztendővel induló, legtöbb művet ránk hagyó, utolsó korszakát csaknem teljes egészében a szentendrei tematika jellemzi. E látványelvű festészet a látott és a tudott dolgok különös, expresszív ötvözetét adja. Jól ismert motívumok: hulló madarak, izzó szemű macska, kecskék, lovak, ház, kerítés, fák ágyazódnak a kép szövetébe. Az emberi alak pálcika vékonyságú lesz, nem különül el, nem szakad ki a tájból, sőt néha úgy tűnik, egészen elnyeli környezete és a dúsan burjánzó vegetáció. Paizs Goebel élete egyet jelent festészetével. Képeit átjárja „a mindenütt feltörő szorongás el nem fojtható érzése”, de művészetében és életében talán éppen ez az érzés képviselte az örök felhajtóerőt. Világszemlélete korszakos tendenciákkal állítható párhuzamba. Szimbolizmusa erősen szubjektív, festői eszköztára a legkülönfélébb irányzatokkal rokonítja, de egyikkel sem azonosítja. Öntörvényű alkotó, és talán éppen ez az, ami életművében példaértékű. Verba Andrea
