Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

fest a magyar irodalomról - valóban okkal marasztalja el az eló'adó, ha a szocialista realizmus legmagasabb rendű megnyilvánulásaihoz, az akkor szovjet irodalom darabjaihoz méri. S ezt jogosan teszi, hiszen a szovjet irodalom nem idegen a számunkra, só't: „a szovjet irodalom előretörése Magyarországon a szocialista patriotizmus előretörését is jelenti”. (A szocialista hazafiság rendkívül gazdag kérdésköre többet érdemelne mint egy-két zárójeles mondatot, már csak ,közeli” aktualitása miatt is. Nemrégen ment nyugdíjba, hogy azután mintha a Munkáspárt hangadói között tűnne fel az az egyetemi oktató, aki még a kádári konszolidáció megfáradása idején is azt hirdette a katedráról, hogy a magyar hazafiság első számú ismérve a Szovjetunió iránti szeretet és hála. (A „pártos” énekét daloló költő egy másik, a Vers a hazáról című munkájában nem kendőzi álláspontját: „Ott született e hon / a pétervári bar- rikádokon!”) A volokalámszki országút, a Cement, az Új barázdát szánt az eke, a Távol Moszkvától, ezek a példák és példaképek, s „a magyar olvasó nemcsak csodálattal, hanem hálával és egy kis szégyenkezéssel csüng ezeken a történeteken.” Azaz „a szovjet regény a felnőtt ember regénye, akinek számára az emberiség előtörténete véget ért, aki a maga tudatos tervei szerint alakítja gazdasági, társadalmi életét, magát a természetet is.” A történelem tehát - szögezi le itt is a párt - most kezdődik, a szovjet ember mindenhatóságának jegyében, amiről a szovjet regény számol be, amely nemcsak irodalomról okít nekünk, hanem „a szovjet könyvek megtanítanak minket arra is, ami múltunkból... hiányzik.” A hivatalnoki szó szárnyal, amikor az előadás a kor leitmotívjához ér: „Az összmunka szívverése a Párt.” Ami azt jelenti a poétika és a cselekményvezetés szintjén, mind a regényekben, mind a kor termelési filmjeiben, hogy a végső szó minden kérdésben a párttitkáré. A magánéletre, a termelés szakterületeire vonatkozóan éppúgy, mint a „pártépítésben”. (A párttitkár mindig magyaros nevű, kunosán barna, bajszos középkorú férfi.) A pártirodalmi szakelőadó (ekkor még a mindenható és mindentudó Szabad Nép főszerkesztője, később Nagy Imre uszályába kerül, kegyvesztett lesz, de mindhalálig vezető állásokban) részletesen elmeséli Ázsájev híres regényének tartalmát, s közben az általánosító megjegyzések terén sem fukarkodik. Pl. ,Nemcsak a csővezeték nő, hanem az emberek is.” Tudatosítja, hogy a Párt vezette heroikus munka csak azért lehet - emberformálóan - sikeres, mert „az építkezés minden dolgozója Sztálin elvtársnak szinte személyes jelenlétét érzi.” S minden-minden a mitológiai nagyságú és értelmű „harc” szolgálatában áll, a békés munka éppúgy, mint a családi élet intimitásai, s persze a művészet is. Amidőn az egyik magyar Sztálin-díjas értesül a kitüntetésről, erről az elmondhatatlan megbecsülésről, így tör ki. „Törjön el toliam, szívem harcos fegyvere, ha egy pillanatra is meghátrál az előttünk álló nagy feladatoktól a nagyszerű csatában, amely az emberiség boldogulásáért folyik.” (Teljesen mellékes, hogy mindkét magyar „csak” harmadik fokozatú kitüntetést kapott — „a bronz is szépen fénylik”, ahogy a sportsajtó vallja s végül ezzel is járt 25.000 rubel, mely pénz akkor (s még jó sokáig) erősebb volt a dollárnál. Az első helyen ebben az évben a némileg elfelejtett Sztyepan Zlobin és Vilisz Lacisz végzett.)

Az ún. személyi kultusz” korszakának irodalmát szemlélve és szemlézve, merengve és derülve - kései, sok mindent tapasztalt olvasók... nem szabad meg265