Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

feledkezni egy alapvető irodalomszociológiai tényről, amelyet a kezdet kezdetén futólag már jeleztünk, mi kései kutakodók, jelesül arról, hogy kor irodalmának szinte minden nyilvános művelője fiatalember volt. Ifjú, az 1920-30-as évek fordulója táján született generáció volt ez - zömük már nincs közöttünk -, legtöbbjüknél az 1945-ös történelmi fordulat életforma változást, nagyon is optimista távlatokat ígérő életforma változást is jelentett. S éppen annyira voltak derűlátóak, amennyire híján voltak tapasztalatoknak. Mi lett velük 1956-ban? Úgy érezték, rájuk van bízva a jelen, tehát a múltból sarjadó jövő, az idő maga, nem vették észre, hogy a múlt eltüntetésével a jövő is felszámolódik, „mit hoz majd a múlt” kérdezhették tájainkon nem éppen cinikus fordulattal, mégis azt hallották, hogy a jelenben az egyetlen eligazító eszmény a jövő, az a megfogal- mazhatatlan állapot, pontosabban csak megfogalmazásokban, szavakban létező állapot, amikor megszűnik a történelem, s helyette az üdvösség világa érkezik el, s a helyzet nem kér tőlük számon semmit, ami valamilyen módon a régi időkhöz, akár felmenőik világához kötődik. Lobogó, tettrekészségre buzdító évek voltak a számukra ezek, ám éppen attól fosztotta meg őket, ami az ifjúság mindenkori leckéje: a világ megismerésétől és az önismerettől. (Nem mindegyikük volt persze naivan lelkesült. Akadt cinikus, haszonleső, köpönyegforgató, rosszhiszemű, kártékonyán nyomakodó, áruló és árulkodó, rossz anyagból gyúrt. Rájuk most ne gondoljunk.) Gyors és mégis kései kiábrándulásuk hevessége éppen kezdeti lelkesültségükkel magyarázható, és az is, hogy oly sokan elhullottak vagy elzüllöttek politikailag, erkölcsileg, esztétikailag. Mondja ezt ma olyasvalaki, aki fia vagy unokája lehetne nekik, bármelyiküknek, s ma mint fiaira, lassan unokáira néz vissza rájuk, ó, szárnyas idő. Az első, huszonévesen kapott Kossuth-díjat kevesen érdemelték meg, bár mit ér egy akkori Kossuth-díj az időben...; s akik évekkel, egy-két évtizeddel utóbb, ha egyáltalán. Irodalmunk felsőbb évfolyamai is természetesen - ha módjuk és licencük volt rá -próbáltak igazodni, a háború előtt már nevet szerzett negyven-ötvenesek, tevékenységük a sok gyarlóság ellenére sem vonható egy körbe a fiatalság államilag preferált dilettantizmusával. Ok másként voltak - olyanok, amilyenek. Nem az idő minősíti őket, hanem hallgató társaik. Mert ha csak egy igaz van, akkor már nincs mentség. S nem egy volt, hanem sok, aki kitaszítva, mert csak úgy lehetett mérce és mérték. Mily lehangoló emlékezni s újra emlékeztetni pl. a Nyugat hajdani szerkesztőjének minden fiatalos hevületet túllihegő memoáros fogalmazványaira és verses zöngeményeire, s mindarra, amit az irodalmi lexikon ezzel a szűkszavú megjegyzéssel összegez: „1957-től részt vett a konszolidációban.” Vagy ahogy Ady „hű fegyvertársa”, az igazi Ady szerzője ágál 1957-ben, meg előbb... Az a régi-régi társuk, aki pedig Leninről is írt verset, mitől tudott megmaradni annak, akinek lennie rendeltetett, mibe vetett horgonyt, miért kellett folyamatosanjelen időben érteni, amit ő múlt időben fogalmazott meg e korszak végén: Ez mind én voltam egykor? Ifjúság, te szép és ostoba... Még az sem tagadható, hogy az idősebb pályatársak ne próbálkoztak volna a nyilvános feddő szóval, alkalmilag, szőrmentén, nehogy véletlenül azt bírálják, amiért valóban el kellett volna marasztalni utódaikat. És - de - hát kik bíráltak kiket... Az Új Hang 1953-as évfolyamában pl. olvasható egy óvatos recenzió valamely ifjúi antológiáról, s a szerző nem állja meg, hogy el ne tűnődjön az olyasféle grammatikai látomásokon, mint pl. azon, hogy „szemeink egymásba kacagtak”,,(Emlékszem, rossz kalapja / Szemére le volt csapva, / S ostobán már a görcsök / Csomója

266