Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

kezetet...”, hogy ezzel grammatikai és politikai teret teremtsen ehhez a kollé- giális strófához: „Ember nálunk nincs meztelen, / Mióta itt gyapot terem, / Gyapotunk tiszta, mint a hó, / (Vetni, szedni, szó'ni jó) / Köszönjük - Szovjetunió.”

A „néppel tűzön-vízen át” jelszava egyesíti a forradalmiságot és a népiességet, ez utóbbin természetesen nem valamiféle polgári leereszkedő „népbarátság” értendő, „narodnyikság”, hanem az az elemi és ösztönös népközelség, amely például Rákosi Mátyás diftongushasználatának is ihletője. A vérrel virágzó népballadáktól a ritmikus játékosságig mily széles a skála, ahonnan a költők meríthetnek... Egy költőnő (az ún. konszolidáció idején a Pajtás című lap főszerkesztője leend) a koreai háborúról ír balladát, így ütve meg a baljós hangot: „Ott mennek, ott mennek a jenki legények, / Jókedvű legények, kezükben a késsel, / a késen pirosló koreai vérrel...” Hogy a vér önmaga ellentétébe- és a Déva-mítoszba — forduljon a költemény végére. Egy fohász után - „Mosd el tenger, mosd el véres lába nyomát, / építsd fel Korea, Szöul szép városát!”- egy egészséges átokformulával fejeződik be a vers: ,(Népek! Fékezzétek a gyilkosok hadát, / tanulják meg végre a népek igazát: / ki mások kenyerét akarja ebédül, / szolgáljon testével a halaknak étkül, / ki vérrel mocskolná életünk virágát: / mocskos ronda vére adja meg az árát.” Kiegészítésül megjegyezhető, hogy a vers - több más mellett - izgalmasan és mai divatszóval .felülír” egy Sztálin-Rákosi toposzt is. A nevezett vezéreket ünneplő szövegek visszatérő fordulata az, hogy a Kreml, illetve a budapesti Akadémia utca 17. „egy bizonyos” dolgozószobájában egész éjjel világít egy lámpa, s ott az íróasztalnál készül a jövő. Balladánkban - miután értesülünk arról, hogy Koreában a jenkik „borként” isszák egymás vérét - a szavak a Fehér Házra fókuszálnak: „Truman úr ablaka reggelig világos / gyilkos Truman úrnak gyilkos gondja számos, / Sztálingrád árnyéka hajlik ablakába, / számos nép haragos szava zúg szavába; / hiába mosakszik, arca, keze véres, / tenger azt lemosni nem lesz elégséges.” Népköltőinktől természetesen nem idegen a derű sem. ,,Ez a föld itt Gál Istváné, / négy fiáé s kislányáé: / három éve kérték-kapták. / Éljen a magyar szabadság!” Ez a vers még az önkéntesség össznemzeti mámorát tanúsító kollektivizálás előtt született, ez viszont már utána: .Megy a traktor, vas a talpa, / zörög, fénylik a csavarja, / egyet gondol, meg is áll. / Az útszéle rápipál. / Egyet pipál, kettőt lépked, / táncra kéri az ekéket, / táncra kéri, teheti, / vascsizmája van neki.”

A kollektivitásból energiáit nyerő vallásos költészet fordulatai minden időben fóltámadnak - legyen a kor bármilyen profán, sőt akár hivatalosan ateista -, amikor a történelem helyett a hivatalos üdvtörténet uralkodik, a pogány mítoszok, vörösek, feketék. (A fentebb már említett zománcgyári epopeiában az út és a létra bibliai-mitikus toposzai szinte egyetlen mozdulatba olvasztják az időtlen időt, jellemzően nem egy leírás, és nem is egy párbeszéd, hanem egy szónoklat - ahol nem lehet „visszabeszélni” - narrációs térségében: ,Elvtársak! Útban vagyunk a szocializmus felé. A létra első fokára ráálltunk már. Fölfelé visz az út. Megyünk a lustaságon, a maradiságon, a tudatlanságon, a korlátoltságon, önzésen, egyéni haszonlesésen át, egészen a kommunizmusig.” Sajátos ismeretelméleti dilemmák sorát veti föl ama tény, hogy ha a tér az időtlen üdvtörténet helye, akkor minden emberi tényező is dezantropomor- fizálódik. Nincs lusta ember, csak lustaság stb. S akkor ki lépett föl a létrára?

256