Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

elnökünk egy este - / év végére nyolcvan sertésnek kell lenni. - / Nyolcvan?- kérdtem. - Annyi — mondta, s arcom leste, / de az én arcomon nem látszott meg semmi.” A szellemi irány megjelölése (a nagy magyar tanító és a természetátalakító szovjet biológus megnevezése) kedélyes feddó' szóval: „Nem hiába lett a csoportunk Liszenkó, / tudjuk: malaccal is lehet csatát nyerni. / Nem tréfázok elvtárs, ilyen tréfa nem jó: / a mi gyó'zelműnket apró-munka termi.” „Megkérdezem tóle, mindezt honnan tudja. / ’Nahát elvtárs - mondja - hiszen jár az újság! / Rákosi beszédje az igazság kútja, / szavai szívünket mindig lángra gyújtják.’” Újságon természetesen a Szabad Nép értendő, amely az 1956-os „események” óta Népszabadság cím alatt van forgalomban (ezt a tényt- kötődés és vállalás... — szerényen, de félreérthetetlenül jelzi, hogy 2003-ban lépett a LXI. évfolyamába - lehet visszaszámolni), a Szabad Nép, a Párt lapja, amiről így vall Révai József, a hatalmi négyesfogat kultúra- és sajtófelelőse (PR és marketing 1948-ban...): „A ’Szabad Nép’ nem bulvár-lap és nem a finy- nyás ’művelt középosztály’ lapja: mi néplap vagyunk, a beszédünk érdes, kemény, szókimondó, de egyben színvonalas és a tudományos igazságot hirdető. Harcolunk és tanítunk egyszerre. A nép szócsöve és nevelője vagyunk. Érvekkel küzdünk azzal, akivel érdemes, de nem pazarolunk érveket arra, akire nem érdemes, hanem leálcázzuk.” Idekívánkozik még két apróbb filológiai természetű megjegyzés. Az egyik: feltűnő a kor lírai ideálvilágának vonzalma a disznókhoz. Számos példa közül csak egyet, egy „életrajzit”: „Még emlékszem a grófi birtokra: / rideg disznót és tehenet őriztem mezítláb...” Nem akármilyen a költő életútja innen: könyvkötészet, majd a Papírértékesítő Nemzeti Vállalat igazgató széke, ahonnan talán a hajdan maga kötötte könyvek újrahasznosításáról is döntenie kellett önkritikus felelősséggel a „fordulat éve” idején. Aztán tovább, mind feljebb, talán még ma is itt él köztünk. Rákosi Mátyás híres képét, amely mellközépig búzában ábrázolja a pártvezért — az adoma szerint dolgát végezni ment az aranyló vetésbe -, a reakció a kanász- nótával társította: „Búzába ment a disznó...”) A másik idézet az Arany-recepcióra vonatkozik. Szemrevételezett korunk nem tartozik Arany János utóéletének legszövegdúsabb szakaszai közé, mindazonáltal a rejtett hatás ekkor is tetten érhető. Pl. a minden magyar óvodás által ismert költőnő verset ír A fonónőről: ,Pereg, pereg az orsó. / Szalad a fonál, zizzen a szál. / - Krr — krr- kurrog az acél; / az egyik orsó morogva megáll.” Aggodalomra semmi ok, a fonónő megoldja az apró technikai problémát (semmi köze az olyasféle szabotázshoz, mint amivel a kor szővó'gyári filmjeiben találkozunk), s közben hagyja, hogy felidézzük 1847-ből A varró leányokat. A különbség a fejlődés lenyomata: Arany versének utolsó szava a poporsó”, ennek a magát következetesen becenéven jegyző új költőnőnek pedig a „diadal”.

Mindazonáltal az is megnyerő a fentebbi sertéscentrikus lírai darabban, ahogy a Szűz Mária himnuszok sok százados fordulata („az igazság kútja”) egy elemi erejű képzavarba fut bele (a kút vize, amint gyújt, miközben a malacok hősileg küzdenek az imperialisták ellen), megnyerő, ám korántsem ritka: a hivatalos szóval buzdított dilettantizmus, a tanulatlanság, a nyelvi klisék henye, gépies használata, a mindenáron való nagyot mondás stb. könnyen von össze irreálisan távoli, össze nem illő képzeteket. Ha van egyetemlegesen jellemző poétikai építőeleme a sematizmus korának, akkor kétségtelenül a képzavar, a katachrézis az. Egy később Erdélyből (amikor már újra volt ez a szó,

253