Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

kocsmák odva / nyelte a szűkös hetibért...” - „ott most a rend s a jólét fénye / munkásklub, könyvtár és Közért, / kis üde parkok, lakóházak...” Való igaz, „kocsma” nem volt, helyette az „italbolt” vagy a ... számú „vendéglátó ipari üzemegység” vagy a „falatozó” járta, s borról sem nagyon lehetett beszélni, jó sör készült kukoricából, s volt egy különös italféle is, amit a korabeli reakciós humor „szérűskertek királynőjeként” emlegetett. A bor persze nemcsak ital, hanem mitológiák forrása is, hogy ne álljunk ellen egy csábító képzavarnak. Ez a képzetkor súghatott ama - hogyan is fogalmazzunk... - „politikailag nagycsaládos” költőnek (aki napjainkban újraközölte - magyarázatokkal - akkori szépen díjazott verseit), amikor rajzolni próbálta viszonyát a múlthoz: „Még annyi puhaság van bennem, / még erjed bennem is a múlt, / mint romló lőre, forr szívemben, / bizony, belém is savanyúit / már egy-két cseppje. Mégis érzem, / hogy napról napra újulok”. Az elbeszélő szólam is él ezzel a képanyaggal abban a zománcgyári regényben, amely az önkéntes tervkölcsön-jegy- zés apoteózisa. Amikor az öt öreg „sajtoló”, egyikük volt vöröskatona, odajegyzi nevét az ívre egy jelentős summa után, az elbeszélő új bekezdést kezd, amely lezárja a fejezetet: „Bor, mely sokáig erjed, nagy fojtó gőzben forr. Végül szürke habban tajtékozza ki magából a mocskot. Ami marad az edényben, átlátszó bíborkristály. A világ sava, ereje, gyógyszere, választóvize: a munkásosztály.” A (női) szerzőt elég nehéz azonosítani, noha könyve a Szakszervezeti Tanács József Attila pályázatán második díjat nyert 1950-ben, azután, ha igaz, megjelent Varsóban és Prágában is, mindenesetre ampelológusként nem alkotott emlékezetest. (Alkotott azonban néhány felejthetetlenül bensőséges képet és mondatot. Például ilyen az új melósból lett gyárigazgató: „Gyerekesen tiszta kék szeme van. Bakancsban áll a Sorger méltóságos úr volt szobájának perzsaszőnyegén. A remekbe faragott, óriási reneszánsz íróasztalra edénymintákat rakott. Bögrét, lábast, fazekat, sőt egy apró gyerek éjjeliedényt is.” Vagy: milyen a boldog nép, amikor kölcsönt jegyezhet? „Az arcokon új fény... Egytagú szavak hangzanak.”) Mindenesetre elmondható, hogy pályatársa sem tört sző- lészettani babérokra, amikor érzéseit próbálta megfogalmazni a lenini Kom- szomol újpesti látogatásakor: „... az ünnep szeszéből egy / hajtásnyi tiszta bor; / de részegít, — részegítőbb / italt nem lelsz sehol.” A kevert mellett a kor divatos presszó-itala, a rum is ideidéződik, emelkedetten, s egy meglepő békeharcos fordulat kiindulópontjaként: „Nem kell nekünk a kábulat / többé, nem kell a rum, / ha fegyverrel kezünkben kell / győznünk a háborún.” A költő egyike (volt) az úgynevezett,Nyugat-fiúknak”, Kosztolányi lábainál hancúro- zott, jó lenne tudni, hogy mit gondolt ekkortájt az elvetemült „Dide” ama strófájáról, amely — Petri György felejthetetlen szavaival - a „Nagy Októberi”-t követő kulturális politikán gúnyolódik (értetlenül és éretlenül). Lázongó szovjet költő a vers címe: JLunacsarszky! Belőlem / több rímet nem facsarsz ki.” Nem mentette eléggé Kosztolányi helyzetét a műveinek újrakiadását megtagadók előtt az sem, hogy neki köszönhetjük azt a költeményt, amely mindig érvényes volt és az is leend, amíg csak vers születik, s amely megértésre nevel valamennyiünket: Egy rossz költő mily megindító... Hiszen - értesülünk - „O az ideálizmus. O az igazi költő.”

A népi demokrácia azt jelenti az irodalomban, hogy „stílusdemokrácia”, közérthetőség. Semmiféle „elitizmus”, az iskolázottságánál sokkal fontosabb a hit. Lobogónk: Petőfi, hirdeti egy hírhedett könyv ekkor már címével is a

251