Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.
annál markánsabb dialógussal zárul, amely a „költő'” és a „munkás” hagyományos munkamegosztását hivatott átértékelni: „Elvtárs, / mit kössek, fonjak még dalomba, / hogy méltó legyen köszönteni Őt, / aki e szélcibálta, jégverte honra, / népünk feje fölé emelt tetőt? / - Versedbe, költő, szívünk lángját fonjad, (?) / hogy a Kreml tornyáig föllobogja / a hűség és hála énekét!” Idilli a kép évről-évre: a Kossuth-díjért a költő egy fejőnő után ballag ki Rákosiék ünnepi asztalához a Parlament oly sok mindent látott kupolája alatt, hogy utána egy derék marós következzék, aki Sztahánov módszerével ezer százalék fölött teljesítette a normáját, aztán meg egy festő, aki vagy olvasztárt vagy „füttyőst kalauzt” ábrázolt, netán (a mozgalomban Alex Keil néven működő, később látását elveszítő piktor klasszikus termékeként) ,(Rákosi elvtársat a salgótarjáni fronton” (ahol az - ő - nem is járt...). A kor egyik kedvelt s koszorúzott költője, akinek verseléséről a legújabb magyar irodalom lexikon így tudósítja a gyanútlan utókort: „egyszerű képek, a jelenségvilág mögötti összefüggések felvillantása”, nos ő 1951-ben A miniszternőt emeli versbe: „A lakatoslány miniszter lett, / a mélyfenékről jött a napra. / hogy egy öngyilkos, lelkevesztett / népet vezessen új utakra.” A hölgy vélhetőleg („új szél támad Türingiában”) a Német Demokratikus Köztársaság oktatási minisztere volt, de lehetett volna bárhol az a világ jobbik felén, az Oderától a Koreai öbölig. Neve Izolda - egy némileg fasisztaelőd zeneszerző (Lukács György szerint efféle volna Wagner) operáját zendítő, aki a versben is mitikus figura, hiszen „Az alkotás ég keskeny ujján.” Aki nem más, mint maga az ember: „Izolda ujja embert formál.” A versben a költő alkalmat talál arra is, hogy szerényen, de magabiztosan az öröklét bizalmába ajánlja önmaga művészetét: („Az alkotás csak az öröklét, / mely feljegyzi fénylő nevünket...”) Egy később televíziós csevegései és ételreceptjei nyomán elhíresült írónő Az Előre őrs pályát választ című regényében a nyolcadikosok sofőrök akarnak lenni, mert hogy az jöhet-mehet kedvére, esetleg színész, egyikük viszont azt találja mondani, hogy ő orvos lesz, mert az hivatás. Hát a vájár, a traktoros, az esztei'gályos, a szövő, a zsaluzó ács, az idomszerész? A regény végére — sajátos szövegszervezési technológiák alkalmazása után -, mikor az úttörőtáborban Sztálinról zeng a dal, nincs gyerek, aki ne a bányában, a tszcs-tagok között, vagy az öntödében kívánná megtalálni élete értelmét. Fiúk és lányok egyaránt, hiszen egyenlőség van. Tévedés lenne azt hinni, hogy az újfajta - szocialista - morállal megerősített munkamegosztási elgondolásokkal csak az iskolában találkoztak Rákosi úttörői. A felkészítés már az óvodában megkezdődött. A korábban és később finom, egyéni lírai mitológiái révén bizonyos rangra emelődő költőnő is ekkor (ekkor: pár évvel Baumgarten-díja után és egy habzó szájúan „polgárellenes” - előtte és utóbb „echt” polgári - „szabadnépes” kritikus férj oldalán) a hat év alatti célközönségre tekint bizakodva. Az Óvoda című — epikus leírást, drámai szcenizálást és lírai hevületet a korszerű pedagógikum jegyében elegyítő, s a rímkényszert is öntudatosan vállaló — ver- sezetében egyfelől megismerjük Misi, Zsuzsi, Jutka, Pál apját, anyját mint a hivatásukért élő korszerű embereket („Bánhida már rég nem romos, / ott az apám elektromos” avagy „Az én apám hídverő, / karjában a víg erő” és „Az én anyám szövőnő, / ne hidd, hogy csak nekem sző”, sőt „Az én apám a szabó, / barátja a vasaló, / cérna, tű a fegyvere / fut a nyomor elfele”), másfelől tanúi lehetünk annak, hogy ez a szocialista munkaethosz miként hatja át gyerme249