Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

kapott...) A „világteremtő” romantikus költő-hérosz mint szerep csak az olyan jó útra tért agg polgároknál volt elfogadható, mint amilyennek a Nyugat hajdani szerkesztője mutatkozik ekkor: „Úrrá lettem az őskáosz ködén, / Az istenekkel lettem egykorú.” Persze a költő mégiscsak vátész, a jövendő hirdetője, ám az lesz az is, akinek nevében szól, a munkás, aki maga a kollektivitás - „mindkettő” ,fx jövő mérnöke”. Ennek megfelelően az előbb idézett strófa is így zárul: „Kétmilliárd társammal leszek én / Győztes fölötted, atomháború!” (A vers címe: Soroksár. Eme volksbundista gyökérzettől sem egészen mentes településtől - a költő házáról pl. megtudjuk, hogy itt „egykor egy nyilas lakott”- tágul a világmindenségbe az erős hitből fakadó költői látomás. Amely még azt is képes megvalósítani, hogy a Gellért hegy „beemelésével” magának a költőnek a nevére utaljon, felelős játékossággal...)

Ez a költő-szerep a sötét múltban természetesen nem juthatott éltető napfényhez, amiként erről egy pasztell finomságú zsánerkép értesítette az olvasót, egy valahai „népszavás”, majd időben a központi pártlaphoz igazodó szerző rajzolatában: „Úgy rejtegette önmagába / őket a munkásmozgalom, / úgy írták versüket, ha kellett, / este a konyhaasztalon; / ott ólálkodott körülöttük / rögeszmeként a képzelet: / a jövőt gyártó gépezetben / ők lesznek majd a kábelek...” A költőkről van szó, természetesen, akiknek ez a metaforikus azonosítása (költő - kábel) minden bizonnyal a szerző leleménye, se előtte, se utána nem lelni nyomát a magyar líra teljességében. (Az egyetlen kivétel - ha lehet ilyen kizárólagosan fogalmazni - Reményik Sándor verse, a Boldog testvérünk, ám ott is egy szóösszetétel előtagjaként: „kábel-távirat”.)

Egynek lenni a néppel — ez a színvonal garanciája. Meg a fiatalok felszabadult serege: „Gergely Mihály és Boda István, / Fekete, Eörsi, - jönnek egyre, / akiket dalra lelkesít már / a föld kitáruló szerelme, / kiket a munkapad, a szántó, / a gondos nép vasizmú karral / emel magasba önmagából, hogy így is önmagának adja.” Igen, őecke nélkül is tudják: „Beszélni kell s ki köztünk hallgat, nincs velünk; / munkások fogják kezünket.../ Növekszünk már művészetünkben, mert népünk / új műveinket megóvja ...”, s hogy a harcos csattanó se maradjon el: „szárnyal szavunk, hogy ezer s ezer grafikon / a legjobbjait sorolja (minek a legjobbjait?) / s a szabotőrt kiégeti a szocializmus / lenin- sztálini kohója...” A költő minden személyessége ellenére, sőt éppen személyisége teljes érzelmi arzenáljának mozgósításával - ha szabad a kor militáns képzavaraihoz igazodni - a világméretű kollektivitás hangadója. .Kétmilliárd szív / doboghat egy szívben?” - kérdi a hírneves költő leghíresebb poémájában, hogy azonnal meg is válaszolja önmagát, egyben alkalmazkodjon - korántsem szolgai módon! - az európai közköltői hagyomány egyik toposzához, amely az egész helyett a részt metaforizálja-metonimizálja: „Szívemben, érzem, ennyi szív dobog / és torkomból úgy csap föl a kiáltás, / fölzeng vele kétmilliárd torok!” Hogy a Hűség és hála énekének milyen meghatározó poétikai eleméről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hosszú vers végén is- mutatis mutandis - újralobban, zendül, finoman bekötve az európai tradícióba a magyar ősköltészet „világfa” motívumát, vállalva a képzavart is: „Világ fájáról, / népek ajakáról / téptem, kötöttem (?) ezt az éneket, / hogy útján testvérdalokra találva, / úgy köszöntse Sztálint, mint hű sereg: / Békénk várfala, jövendőnk sziklája, / köszöntjük s köszönjük e hetven évet! - / s nem hull alá, nem hallgat el a dal, / tovább dalolják boldog nemzedékek!” A vers rövid, de

248