Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.
ALEXA KAROLY írók..., írjatok... remekműveket... II. III. Az irodalom: a megvalósult eszme Dilettánsok mindig minden korban éltek és élnek, akik, mint Arany János Vojtinája, vagy a legendás Hazafy Verái János (Ki emlékszik már rá, ahogy felbukkan - nemcsak a legendákban, hanem ,Irodalmi valóságként” — Kaffka Margit nagyregénye, a Színek és évek végén, mint Jánoska, „újságárus, szo- ciálista meg népköltő”?), vagy a Karinthy Ferenc által megörökített Szentkirályi utca 20. alatti zöldséges, Schwartz bácsi, akik ,írják vers, ahogy jön”, s akik, ha kell, ha nem „megfúj ák szittya lantjukat”. A dilettáns nagyon gyakran úgy érzi, hogy nagy közös - nemzeti-összemberi - érzéseket, álmokat, „igazságokat” fogalmaz meg, mert nem tehet mást, ő a szócső, akinek kötelessége, hivatása, szinte szakmája a kinyilatkoztatás, ő a közbenjáró az isteni világmindenség égi dimenziói és az emberiség között. (De ne felejtsük el mellőlük az .Irodalmat” sem - Arany, Kaffka Margit, Karinthy Ferenc —, Weöres Sándor is kedvvel húzta magára a félbolond „népköltő” jelmezét, ma meg - Parti Nagy Lajostól Kovács András Ferencig - szinte irodalmi divat - bizonyos képességgel fogalmazva - a kifacsart nyelvben ágáló áldilettantizmus...) Az ún. Rákosi-érában a dilettantizmus mintegy „társadalmi megrendelésre” működött, s éppen a kollektív tudatra való hivatkozás, valamint az ezzel járó politikai, tematikai, sőt formai kötöttségek fokozták le a költészetet olyan szintre, ahol az már elválaszthatatlan a dilettantizmustól. Az ötvenes évek költői antológiáiban egybemosódnak a naiv, bár nem mindig jóhiszemű amatőrök azokkal, akik majd később érdemleges pályát fognak befutni, s ekkori publikációik alapján még az is elgondolhatatlan, hogy ki kerül közülük majd börtönbe 1956 után, és miért, ki emigrál, ki lesz revizionista, ki lesz nemzeti költői mintakép és ki radikális, ironikus szabadelvű, ki romantikus vagy posztmodern. Ugyanakkor mivel a „népi demokrácia” az egyenlőség jegyében működik, azaz ennek jegyében jelöli ki magát a kommunizmus előtti fejlődés utolsó előtti stádiumának, a költő sem lehet vátész, próféta, hanem egynek kell lennie a többiek között. „Aki költő - nézzen a földre, / aki munkás — nézzen az égre, / aki most sem lát - nyakát törje, / mit érdekel mázos beszéde! / Csak híresztelje rólam, hogy sekélyes / pártköltő vagyok - / az van velem, aki velem érez, / együtt leszünk nagyok.” Olvassuk már 1948-ban. (Jó lenne tudni, hogy mi lett a híresztelőkkel azután, hogy a szerző egy-két évvel utóbb Sztálin-díjat 247
