Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Határ Győző: "Autentikus líra"; "Frotáttörés"; Emigránsnak születni kell; Elszólás; Szabadsághősök vagy ámokfutók

adó, engedelmes rabja, ugyanakkor a Birodalom minden alattvalója a szultán rabszolgája. Ezerszer megtörtént, hogy a Fényes Porta eszerint a joggyakorlat szerint intézkedett. Az iszlám belháborúiról, szuni és síita főáramra szakadásáról, számtalan provinciális (jámborita kánonjogi) szektájáról, inkvizícióiról, könyvégetéseiról te is tudsz egyet-mást; de nem tudom, mennyire vagy tisztában azzal, hogy a fundamentalista vakhit öngyilkos merénylőit nem a szabadságeszme mozgatja, hanem a fundamentalista vakhit tanításába vetett eszement bizodalom. Vakhitten hiszik, hogy a világot iszlamizálni szép és természetes hitbéli kötelesség; és az „igazhívő” mozlim, aki az iszlám győzelméért vértanúságot szenved, halála percében romolhatatlan testi valóságában, fel, fel, egyenesen Allah Paradicsomába huppan, felmeredő hímvesszőjének már mindjárt valamelyik angyalkurva („huri”) vaginája a célkeresztje. Azontúl örökéletének minden aiónos programja: a koitálás ad reiterandum, minden kopuláció húszezer évig tart, melyből csak a magömlés maga ötezer esztendő... Ez az a csalétek, amit tartogat számára a Könyörületes, a Részvéttel Teljes, ez az a mézesmadzag, amit elhúznak a mártírjelölt „szája” előtt... Ki az a bolond fiatal, aki nem állna rá, ha vakhitten hiszi emez épületes badarságot és a „harc” forró hangulatában hasonszőrű társaival megindul a vetélkedés a teljes életáldozat-vállalásért? Még hogy a „szabadság”?! Ezeknek az agymosott, zombi elmeháborodottaknak hogy eszébe jutna? Tudod-e, hogy az iszlám teológiájában, a kalamban a szabad akarat eszméje ismeretlen és ha bárhol felmerült, hivatalból irtották?« Itt Zakariah Zaki, jeles barátom, ismert orientalista és kiváló kultúrmorfológus, így tekintett a padló alá, le, le, valamilyen feneketlen mélységbe, mint aki elveszítette gondolata fonalát. Kávéját kavar- gatta, kisvártatva újra megszólalt: »Hogy szót szóba öltsek. Vagyis hát ölte- nék, de mit is akartam mondani. Ja! Igen! Jut eszembe. Ha a karhatalomnak ámokfutóval van dolga, aki már tizenkét arrajárót kivégzett, van-e más választása a rendőrségnek, mint hogy a dühöngőt leterítse? Akkor meg, kérdem én, Zakariah Zaki, mohamedán perzsa létemre és úgy is, mint civilizált valaki, mit finomkodnak-szarakodnak azokkal, akiknek a lerombolt newyorki ikerfelhőkarcolókban húspéppé sajtolva és odasülve, ezer meg ezer emberélet szárad a lelkén?!«

A folyóirat 2003/10. számának 854. oldalán Marafkó László novellájában gépelési hiba folytán egy bekezdés félreérthetően jelent meg. Kérjük a szerző és tisztelt olvasóink elnézését.

A bekezdés helyesen:

Nemrég véletlenül találkoztunk. Kezet fogtunk, s nem kést egymásra. Szikkadt tésztaarc. Úgy tett, mintha neki köszönhetném az életemet. Ennyit - úgy hiszi - már csak megérdemel, ha a termeszvilág, amit évtizedek alatt nyálával összehabarcsolt, a szeme előtt olvadt semmivé. Meghagyom vélt igazában, elvégre tévedéseinkben egyek vagyunk e világon, s különbözőek a magyarázatban.

18