Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Viktor Pelevin: A víztorony
cehártyáján jelenik meg a harmadik pohár vodka után, amelynek a szagától fintorog az asszony, mert nem érti, hogy az embernek tudnia kell elfelejteni a miiitat, ha előre is akar menni az életben, és az életben mosolyogni kell arra a pimasz nőre a személyzeti osztályról, ki kell tenni a háborús kitüntetéseket a vizsgára és néhány orgonaágat kell hazavinni, amelyek virágjának színe talán a háború előtti tintákra emlékeztet, talán a minden élő tiszteletére fellőtt tűzijáték-rakéták színére, ha persze még vannak élők ebben a városban, amelyet alkalmasabbá tettek a teherautók, mint az emberek, különösen az apró emberek számára, akik veszettül ordítanak egész éjszaka, kis ágyukban fekve, és hol a plafonon sikló fény-négyszögeket, hol anyjuk rúzzsal és szemöldökceruzával kifestett arcát nézik, a szépítőszert valami szemet népségtől vette a pályaudvar előtt, mindjárt a téren, ahol káprázatos, mintegy álomból való kék Pobedák suhannak, és vidáman világítanak a fények a házakon, azt erősítve, hogy soha többé nem ismétlődik meg, ami volt, illetve, ugyanez más szavakkal kifejezve: már túl vagy mindenen, és csak az maradt belőled, amire felveszed a zakót és a nadrágot, amikor munkába mész, és átöltözöl a kínai síruhába, amikor hazaérsz, és egy másik nemű nagy fenekű ember mellé huppansz az ágyra, akinek mibenléte sokak oly gyakori tapasztalata, hogy még külön szó, „feleség” is van annak a leírására, amit akkor érzel, amikor bodorított rövid haját látod és belélegzed a Kolhozparasztasszony nevű kölni szagát, amely annyira átitatott mindent, hogy a szoba, amelyben négyen esznek és lélegeznek, egy fodrászműhelyre hasonlít Sztálinnak, annak az eszeveszett embernek a temetése napján, aki összes állami és párt tisztségét otthagyta a leghétköznapibb halál kedvéért, amely után egyszer csak kiderült, hogy bármelyik gránit ülepbe különösebb nehézség nélkül kukoricacsutkát lehet ütni, pedig ezt már nagyon régen meg lehetett volna érteni, ha lett volna idő gondolkozni, de ideje még a gyerekeknek sincs, akik hátitáskáikkal apró űrhajósokra hasonlítanak, akik történelme legnyugodtabb korszakában szálltak le erre a förtelmes bolygóra, és akik már valami érthetetlen világot teremtettek maguk körül, amiről soha semmit sem tudsz meg, úgyhogy okosabb lenne azok felé az örömök felé fordulni, amelyeket még adni tud az élet, és ritkábban lenézni az ablakból, mert az önként vállalt halál a gyengék osztályrésze, az erősek osztályrésze a nem önként vállalt halál, most pedig éppenséggel a felvirágzás kora jön el, amikor odalent krémszínű autó vár, ugró szarvassal a motorháza fölött, az egészséged teljesen rendben van és a hátad mögött még néha elhangzik, hogy ,fiatalember”, mert a tarkódon megmaradt a haj, és mindezeken kívül nagy szüksége van rád annak, aki az ujjaidat rángatja, apunak szólít, és azt kéri, hogy hozzál valami vicceset a munkahelyedről, ahol a legviccesebb a „Titkos” pecséttel ellátott papírokon van, a folyosókon pedig olyan öltönyös ebek járnak, hogy neked is folyton ugatnod kell, hogy ne faljanak fel tévedésből vagy az élet teljességének érzetével eltelve, amelyet neked magadnak is folyton ki kell mutatnod, hogy viszonzásképpen ugyanazt demonstrálják neked, azaz mosolyogni kell, bajuszt növeszteni, igazolásokkal hadonászni a házkezelőségen, és így tovább, és akkor talán akad két vagy három idióta, akik eljönnek hozzád vendégségbe és azt mondják, hogy úgy élsz, mint egy király, ami után el tudod képzelni, mit érez egy király, aki tizedik éve kocog az orgonával beültetett fasorban és látja azokat az embereket, akik azután is élni fognak, hogy ő követi az erről a világiéi nemrég eltávozott királynét, de hogy semmivel se keverje össze ezt az érzést, gyerekei 138
