Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Viktor Pelevin: A víztorony

vannak, akik már azt latolgatják, hogyan cserélik szét a lakást, amelyet a társbérleti szomszédok halálával felszabadult szobákból rakosgattál össze, akár egy kép részleteit tartalmazó kockákból, abban a reményben, hogy sikerül, és amikor minden sikerült, még ránézni is szörnyű, mert rájössz, hogy milyen kép jött ki, és le kell választanod a világ már rothadó részeit, hogy az értelem szűk eló'szobájában nézd a tévét és találgasd, hogy ők is érzik-e ugyanezt, és ha igen, akkor miért húzzák olyan gondosan fejük kopasz foltjára utolsó hajfürtjeiket és mutatják meg mosolygás közben műanyag fogaikat, amelyeket, akárcsak neked, éjszakára orgona szagú speciális oldatba kell helyezniük, és sokáig kell állni a plexi pohár fölött, miközben megpróbálsz emlé kezni, mire hasonlít ez a szag, de emlékezés helyett hirtelen arra a gondolatra jutsz, hogy úgy sejted most meg az élet létezését, mint ahogy valamikor megsejtetted a halálét, és ettől olyan rettegés fog el, hogy egyszerre három dolgot cselekszel: rágyújtasz, bekapcsolod a tévét és kinyitod a nemrég vásárolt könyvet, amelyben megvan írva, hogy híre elterjedt egész Szíriában, elvittek hozzá minden szenvedőt, olyanokat, akiket különféle betegségek és bajok gyötörtek, ördögtől megszállottakat, holdkórosokat, bénákat, és meggyógyította őket, csapatostul kísérték, Galileából, Dekapoliszból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról, ahonnan mind hangosabban hallatszik az arab nép haragos hangja, amely futó esőket és tizennyolc-húsz fokos meleget ígér - éppen azt, ami a dácsa szertartásos meglátogatásához kell, ahol úgy fogadnak, mint elkerülhetetlen rosszat, és amelynek az ablakából egy, rögtön a fal tövében nőtt gombát látsz, amely talán emberre, talán csöppnyi víztoronyra hasonlít, ami valójában ugyanaz, ha arra gondolunk, hogy az ember majdhogynem egy két méteres vízoszlop, amely képes a földgömb felszínén való önálló helyváltoztatásra, az állomás felé haladva a sűrűsödő alkonyban és a valahonnan hallatszó zenére figyelve, amely abszolút alkalmatlan arra, hogy feloldd benne akár egyetlen érzésedet is, ezért idegen és bántó, de mégiscsak szép, ha egyszer körülötted a világ tele van olyanokkal, akiknek bármiféle erőfeszítés nélkül sikerült ez ugyanazokban a napokban, amikor stikában, ahogy mások az olcsó, rossz bort isszák, keresztet vetsz a lépcsőházakban és a liftekben, hordod leplezetlenül halál előtti fekete kabátodat, és komolyan keresel valamit a vicc és a műveltség kedvéért szerzett könyvben, amikor telefonálni próbálsz volt gyermekeidnek, hogy aztán meghalld saját magabiztos, életvidám hangodat és ikszedik alkalommal is megértsd, hogy senkinek és semminek sem kellesz a világon, amely annak mértékében szűkül, ahogy a tekinteted a tapétán a függöny mögötti ablaknyílás felé vándorol, amelyben megkapaszkodsz, azt remélve, hogy most enyhül a fájdalom, ha megállód, hogy ne fordítsd tovább jobbra a tekintetedet, mert amikor az ember a szemközti ház kis zöld tetején lévő háromszögletű tetőablakot szemnek kezdi látni, amely születésétől fogva őrá néz, akkor már nincs semmi jelentősége sem annak, hogy hogyan zuhan a padlóra, sem annak, hogy az általa a világon látott utolsó dolog a víztorony.

BRATKA LÁSZLÓ fordítása

139