Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Viktor Pelevin: A víztorony

cet1 vezetnek az állomás peronján, aki hülye fejjel jelentkezett a parancsnokságon, aztán pedig hülye fejjel most meg el akart futni a transzpoi’tból, és három méterre zuhant földre az utolsó vagontól, amely a tél, a leningrádi gyárban készült sítalpak felé vitt téged, és a karneváli fehér álcázóköpeny felé, amelyben az Új Evet ünnepied, a hóbuckák közül a két vörös jelzó'rakétát nézve, amelyek úgy ragyognak a tiszta éjszakai égen, mint a karácsonyfagömbök, miközben arra gondolsz, hogy az ember, akit egy pillanatra békén hagynak, olyan messzire kerülhet az ó't békén hagyóktól, hogy azok másvalakit találnak a helyén, aki már egyáltalán nem akaija mélyebbre ásni a lövészárkot, hanem a fal felé fordulva aludni próbál, megfeledkezve róla, hogy semmiféle fal sincs a priccse mellett, hanem két keskeny járat húzódik ott, amelyek éppen arra jók itt a kórházban, hogy újra tanuld behajlítani és kiegyenesíteni a lábadat, aztán pedig állni, járni tanulj, és odafutni a lefékező' teherautókhoz, amelyek a tavaszi nap, a tiszti váll-lapok és az ágsöprűhöz és ráhúzott konzervdobozhoz hasonlító géppisztoly felé visznek, amelybó'l egyetlen lövést sem adtál le két év alatt, mert jórészt élők és holtak jegyzékeivel teli felületet láttál magad eló'tt, hol egy iskolapadét, amelyben valamikor Csugunkov Kolja ült, aki ezt írta rá lila tintával: „a hetedik osztály hülye”, hol pedig egy átalakított biliárdasztalét, amelynek posztója olyan gyorsan szívja magába a töltényhü- velyből fabrikált öngyújtóból kiömló' benzint, hogy csak akkor leszel képes elhinni, hogy nem gyakorlott kártevő' vagy — amint arra a tekintetével céloz Kozseurov elvtárs -, hanem csak egy kibaszott trehány alak, hogy az anyád így meg úgy, amikor egy hete éhes gyerekeket is láttál, akik a havat még mindig hóvárak építőanyagának tartják, láttál haditudósítót is, aki olyan képpel néz az ismeretlen városra a zománcozott fekete félkör alól, mintha nem néhány véletlenszerűen odakerült hulla lenne előtte a nedves útpadkán, hanem tényleg a győzelem hajnala, a hatáijelző oszlopokkal, amelyekről a frontújságban olvasva megérted, hogy vannak emberek, akik nagy igyekezettel alakítják a helyet, ahol utoljára rohamozol egy géppuskát, és ezek az emberek biztos külön nyelven beszélnek maguk közt, pont úgy, mint a vasúti csapatok tisztjei, akik valamiféle köbméterekről és maximális vagonszámról beszélnek egy meleg májusi estén egy játékba illő vasútállomáson, amilyenek minálunk egyszerűen nincsenek, mert a határ innenső felén minden fordítva van: itt valami vasútszerű van a gyerekek játékszereiben, és az emberek kissé börtönszerűre építik a házaikat, hogy ne legyen különösebb értelme igazi börtönbe küldeni őket, viszont ezekben a házakban mindahányan elszánt rohamot folytatnak a legjobb, fölső priccsek megszerzéséért, és nincs abban semmi furcsa, hogy az asszony, akinek négy éven keresztül küldted a leveleket, minden alkalommal igyekezvén mindenestől beleférni a háromszögletű frontlevélbe, értetlenkedik, mi az, hogy nem hoztál neki Németországból egy vagon cuccot, hanem csak egy acéltokos órát és egy régi fényképezőgépet szereztél, amelyet annak a szobának a falára akasztasz, amelyben születtél és felnőttél, átütve a szöggel az új tapétát, amelynek ugyanolyan íúzsaszínű mintázata van, amilyen hamarosan mindent befed körülötted, bár egyelőre csak bal szemed re1. Okruzsenyec: a II. Világháborúban a németek gyors előrenyomulása miatt a frontvonal mögött, bekerítésben maradt katona, aki nem adta meg, hanem átküzdötte magát a Vörös Hadsereg ellenőrizte területre, és akit aztán elítéltek, mert a frontvonal mögött maradt.

137