Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Viktor Pelevin: A víztorony

lassan változtatja a színét ahhoz a képzelt ponthoz való közeledése során, amelyet, immár vörösen és hatalmasan, csak júniusban ér el, hogy fénye néhány percre érintse a szekrényt, megvilágítsa felső részét, és azzá változtassa, amit csak akarsz, kezdve a Nagy Fal bástyájával és egy valahol Amerikában lévő sziklával bezárólag - attól függően, hogy hová helyezed át képzeletben az életedet arról a helyről, amely összes disznajával rádröfög, amikor a sáros utcán mész gyufaskatulya gyűjteményeddel és elmázolod a véres taknyot az arcodon, és ott ordítanak utánad mindazok, akik otthon érzik magukat ezek közt a kidőlt-bedőlt kerítések közt, és fenyegetnek, hogy holnap újra megvernek, ugyanolyan büntetlenül, mint ma, mert úgysincs kinek panaszkodnod, és egyik felnőtt számára sincs különbség megvert és a másikat megverő gyerekek közt, ha egyszer ezek is, azok is nyakukban úttörőnyakkendővel, dobokkal és trombitákkal felszerelkezve otthagyják az apjukat, hogy igyák meg a büdös sört, még akkor is a jövőbe mennek, amikor egyszerűen felsorakozva állnak az úttörőtábor barakkjai előtt, és a szemükbe tűző napfény miatt hunyorognak, miközben egyesek a rúdon fölfelé kúszó zászlót nézik, mások a kandúrt, amely az ebédlő tetején lopakodik a már áttüzesedett bádoglapokon, hogy a bokrok közé ugorjon, ahol az úttörők este a nap közben összegyűjtött csikkeken osztoznak, a női belső részek konstrukciójáról vitatkoznak és a kék füst után fogport rágnak, amelynek íze még a takarodó után is sokáig megmarad a szájban, úgy őrzi ezt az ízt az emlékezet, akár történelmi adalékot, amely fasírtban talált megkékült emberi körömről és csekistákról szól, akik csak azért érkeztek túl későn, mert kipukkadt az autójuk kereke, és dörömbölnek az ajtón, miközben a sötét udvaron cserélik a kereket, aztán pedig olyan gyorsan mennek el, hogy a tömegtársbérleti szomszédnak az előszobában kell felöltöznie, éppen a szobátok ajtaján lévő kulcslyuk előtt, amelyen képes lenne utoljára bedöfni ceruzával, ha addig is üvegcserepet tett a vajba és megmérgezte a csapokat a közös konyhában, hogy tífuszos vizet igyál és fél évig nyomd az ágyat, miközben kinéztél az ablakon, és a hulló hó pelyhes függönye mögött felsejlettek előtted a víztorony körvonalai, amely a város mellé állított őrre hasonlított, aki a nyugalmadat őrzi és vele együtt téged magadat is, hogy véletlenül el ne tűnj saját jövödben, élve egy meleg tavaszi éjszaka kínálta alkalommal, amikor lehetőség adódik, hogy alig érintve lábaddal a földet, messzire menj egy isten tudja honnan támadt erdő fekete bokrai közt, és már majdnem megtudd, hogy mi felé futsz tiszta erőből, mielőtt felébredsz, és - a résnyire nyílt ajtóra pillantva, amelyen kívül vidám reggeli hangok hallatszanak és a primuszfőző fütyülése - arra gondolsz, hogy minden reggel az ajtóhoz tolják, mint valami hajólépcsőt, a ládákkal és komódokkal telezsúfolt hatalmas, hosszú előszobát, amelynek kijárata abba az egyetlen nappali világba nyílik, amelyet ismersz, és minél jobban ismered, annál ritkábban nyílik bárhová máshová, olyan helyekre a szobátok ajtaja, amelyeknek a nevét nem tudod és nem is tudod meg soha, mert már régóta arra az emberre hasonlítasz, aki a gyorsuló villamos lépcsőjén áll és arra gondol, hogy minél gyorsabb a villamos, annál nehezebb lesz leugrania róla és elindulnia a saját útján, addig, amíg a .saját, útján” kifejezés még őriz valamit az értelméből, pontosabban — őrzi a valamikor értett értelmének visszfényét, amely időnként felcsillan a melletted állók szemében, de ha mégis mennek tovább, akkor biztos reménykednek valamiben, és ők is ugyanezt gondolják, ha rád néznek, miközben egyi135