Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Viktor Pelevin: A víztorony
VIKTOR PELEVIN A víztorony A víztorony teljes mértékben lehet az az első valami, amivel minden más elkezdődik, mert a tárgyak akkor jelennek meg, amikor ismertté válik a nevük, és egyből értelmet nyer az, ami az ablakon kívül történik: a katonák, fehér téglából kirakván az 1928-as évszámot a téglahenger vastag felső részén, befejezik a munkát, és mégcsak nem is sejtik, hogy valaki figyeli, mit csinálnak, miközben, szinte szavak segítsége nélkül, de nagyon komolyan ai’ra gondol, hogy bármelyik tornyot, sőt még kéményt is, úgy kezdik építeni, mintha egészen az égig kellene emelkednie - mert feltétlenül ezzel végződne, hogy napról-napra egyszerűen új téglakörök kerülnek egymásra -, ha nincs az építők elhatározása, hogy elmennek onnan, ami ahhoz vezet, hogy valamelyik tégla feltétlenül az utolsóvá válik, én pedig a munka leállásának egyetlen tanújává, mivel az egész szemközti házban egyedül én tudom, hogy mit jelentenek az üres állványok, amelyek láttán olyan furcsa érzésem támad, hogy a tekintetem önkéntelenül jobbra vándorol, oda, ahol véget ér a faláda a földdel, amelybe almamagok vannak ledugva, és ahol a tapéta kissé elválik a faltól, feltárva egy másik tapéta réteget és a még forradalom előtti, még abból az időből itt maradt, tapétaalapnak használt újság megsárgult szélét, amikor furcsa formájú kalapot viselő szakállas urak, mellényükön lánccal, előre érezve saját végüket, meztelen nők és elcsigázott munkások közt pezsgőztek, Lenin és Sztálin pedig az ablaknál állva a Pravda első számát olvasta, előre látva mindent a világon, talán még azt is, hogy egyszer majd a világra jövök és egy mérhetetlenül hosszú nyári napon lila selyempapír csíkokat fogok ragasztani a repülőgép modell keskeny furnér szárnyaira, miközben nagynéném ágyán ülök, kinézek az ablakon és alig figyelek zavaros meséjére arról, hogyan jöttek be a faluba a fehérek, aztán a vörösök, aztán megint a fehérek, aztán a nem tudni miféle „mieink”, akiket valamiért lila inget viselő muzsikoknak képzelek el minden alkalommal, amikor a poros szárnytól jobbra ott látom a nagynéném fényképét, és megpróbálom felfogni, hogy valójában mit jelent az, hogy egyszer csak meghal az ember, mint ahogy meghalt a nagynéném, mint ahogy mindnyájan meghalhatunk, ha nem fogunk örökké élni a tetteinkben az Antonyina Porfirjevna ajánlotta módszer szerint, aki még a szemüvegét is megtörli, miután erről beszél, amitől rövid szünet áll be a hosszú éveken át tartó elbeszélésében az úgynevezett szárazföldekről, amelyek az óceánok szürke térségei fölé magasodnak, amelyekben még a világ legnagyobb sorhajója is olyan aprónak tűnik, mint egy gyufaszál, ha az égből nézünk le rá, amely a Kanadába repülő darvakkal, katonai repülőgépekkel és olyan fekete foltokkal van tele, amelyek akkor keletkeznek, ha sokáig néz az ember a napba, amely 134
