Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Boda Magdolna: Ebéd utáni szieszta; Kavicsok
tak, akkor a verébcsapatokat hajkurászták, tobozzal dobálták őket. A fiú sose keveredett közéjük. „Úrifiú” - így nevezték, vagy inkább csúfolták, bár nem bántották, mert apja rendőr volt a városban és hát rendőr fiával nem érdemes kukoricázni. A fiú nem vágyott egy cseppet sem közéjük, noha anyja naponta tucatszor mondott példabeszédet róluk, egy kis történettel megfűszerezve. Sokat tudott. A konyhából jól láthatta a gyerekek hancúrozását.- Tudod, hogy Elois új biciglit kapott? Kék. Gyönyörű kék. A kis Ester meg anyja ruhájában ment az iskolába, ki hallott már ilyet?, mindenki rajta nevetett... Na az anyja máskor majd jobban figyel, mielőtt a piacra menne. De a saját fia sose volt a hírekben, róla nem volt története. Hogy is lett volna? Ha a szomszéd rákérdezett, a folyó felé bökött és sóhajtott.- Kavicsozik. Nem volt emberfia, aki ne húzta volna föl a szemöldökét. A fiú a kavicsokat otthon egy cipődobozban tartotta, minden újabb csapat után az egészet kiborította, aztán szétterítette a hatalmas tölgyfaasztalon, vagy sok kis apró kupacot formált, vagy csak egyet és azt tornyozta. Onnan lehetett tudni, hogy a fiú hirtelen lett férfivá, hogy egyszerre csak nem hozott haza egyetlen kavicsot sem. Sőt, az egész kupacot fogta és kiborította az udvaron a páfrányok közé az anyja mérhetetlen csodálkozására. Azt gondolta, na most itt az idő a nagy beszélgetésre. De az eseménynek nem volt nagy foganatja, a fiú lesütött szemmel hallgatta végig az anyját, aki a sok intelem mellé felsorolta a Biblia összes idevonatkozó passzusát is. A fiú továbbra is kijárt a folyópartra, de már nem hozott semmit, üres zsebbel érkezett. Mintha nem is csak az idejét töltötte volna ott, hiszen egyszer vidáman és fütyörészve érkezett, máskor meg mélabúsan és hangaszálat pörgetett ujjai között. Nem nagyon figyeltek rá, az összes falubeli Matildéről beszélt, hogy megtépte magát a templomkertben, mert kitudódott, hogy halálos beteg. Ez már úgy három hónapja történt, de a falu apraja nagyja Matilde lépéseit figyelte és állapotára vonatkozó jóslatokat bocsátott a pletyka szárnyára. Az se tűnt fel, hogy a fiú szinte minden nap Matildéék háza felől érkezik. Mindenki tudott mindent és senki sem tudott semmit. Lehet, hogy nem is igaz a pletyka?, nem is beteg a lány, ha meg igen, miért nem viteti a doktor a városi kórházba? Senki sem értett semmit. Nyár vége volt, aratás ideje. Korán világosodott, ahogy a Nap felkelt, megelevenedett a környék, aztán hirtelen kiürült, kiözönlöttek az emberek a határba és csak estére tértek meg, szinte egy időben azokkal, akik a városban dolgoztak. Egy idő után a susogások is kezdtek elülni. Matilde nem esett ágynak, nem is látták szenvedni. Szeptember idusa volt, már éppen helyet cseréltek az évszakok, mikor Matilde meghalt. Mindenki sajnálkozott, hiszen nagyon a szívükhöz nőtt a lány. Nem itt a faluban született, úgy két éves forma lehetett, amikor az anyjával a faluba érkeztek, akkor tél volt, tán meg is fagytak volna, ha a plébános nem fogadja be őket, de hát miért ne fogadta volna be. Hogy az apjával mi lett, azt senki se merte megkérdezni az ifjú asszonykától, az meg őrizte a titkot a végtelenségig. A kislány sokat betegeskedett és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy 122
