Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Boda Magdolna: Ebéd utáni szieszta; Kavicsok
bizony sose lesz olyan, mint a többiek, jó ideig nem is járt iskolába sem, aztán már muszáj volt, de csak pont azért, mert túl sok látszata nem lett. Nem volt könnyű életük, de nem is nagyon különbözött a többiekétől. Befogadták ó'ket. Éppen ezért mindenki megdöbbent, amikor az asszonyt paráználkodáson kapták az egyik falubelivel, és mieló'tt kiközösíthették volna, szégyenében elhagyta a falut, de az akkor tizenhat éves lányt itt hagyta, bízva a falusiak gondoskodásában. Nem is tévedett. Matilde mindenki gyereke lett. Sose volt hideg a házban, sose volt üres az asztala. Am senki se vette magához, nehogy az legyen a vád, hogy cselédelteti. Pedig Matilde cseléd volt akárhogy is nézzük, hol az egyik házhoz hívták segíteni, hol a másikhoz, a lány örömmel ment. Rá lehetett bízni az állatokat, a gyerekeket, a palántákat és bármit, Matilde mindig mindent úgy csinált, mintha nem munka lett volna, ezért sose látták fáradtnak vagy kimerültnek. Nem nagyon értették hát a halálát, de az úr elszólította. A temetésen a fiú is ott volt, már rég vége volt a ceremóniának, friss virághalmok tucatjai borították a sírt, mindenki hazament, és talán még sose volt ilyen szótlan a falu, mint akkor este. Másnap viszont már mindenki a szegény lányról beszélt. A fiút is csak másnap este kezdték otthon hiányolni, akkor aztán szélként repült a házakon végig a hír, hogy eltűnt.- A fiú? A fiú? - csodálkoztak, mert addig azt is elfelejtették, hogy létezik.- Stikk. - A rendőr fia? - Az. - Hogyhogy eltűnt? - Ki tudja. Eltűnt. - De hát már húszéves! - Veszélyes kor. Ilyenkor elcsavarognak. De hát ez... olyan\- Az olyanok is. Harmadnap reggel végigkutatták a folyópartot, de nem lelték. Az anyja teljesen kétségbeesett, az apa meg csak dühösen pislogott az ablak felé. Csak estére találták meg, még mindig csak ott ült a sír mellett és apró köröket rajzolt a puha földre, arcán pedig fekete porcsíkot hagyott a sírás. Az anyja szó nélkül kísérte haza. Egész estén a fejét csóválta, aztán otthagyta a konyhában az apjával, aki előrehajolva ült a hokedlin, és a tüzet piszkálta a sparheitben.- Matilde, Matilde... fiam... én is láttam, többször is..., a folyónál fürdött..., olyan szép testet nem mindennap látni, de hát elment, isten rendelése fiam. A fiú felemelte a fejét és az apjára nézett. Gyűlölettel nézte, ahogy az apja a parázsban matatott.- Maga is látta? - kérdezte a fiú.- Láttam. De nem nyúltam hozzá! A fiú lesütötte a szemét.- Nem, isten lássa lelkem - ismételte az apa. Több szó nem esett. A falióra ütemes billegése volt közöttük az egyetlen nesz. Nem is néztek egymásra. A fiú lesütött szemmel ült, az apa pedig a tüzet bámulta. Aztán az apa hirtelen felállt és kiment. Az ajtót nagy puffanással csapta be maga után. A fiú egész éjjel nem aludt. Másnap kora reggel elment. Az anyja már délben aggódni kezdett, de a férfi olvasott az asszony tekintetében, csak legyintett, hogy hagyja, és szokása szerint mutatóujját megcsavarintotta a halántékán. 123
