Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Határ Győző: "Autentikus líra"; "Frotáttörés"; Emigránsnak születni kell; Elszólás; Szabadsághősök vagy ámokfutók
tóval, Baka Istvánnal - utóbbival egy pontban kivált, és erre is rákerítem majd a szót. Az eló'ttünk járók mindent elgondoltak már (még le sem írtam és máris memóriámba tolul, hogy hányán elmondták ezt is; de - eredendő' eredetietlen- ségünk elől el nem szökhetünk): legutoljára Tornai Józsefnél - legeló'ször Nys- sai Gergelynél olvastam, hogy „minden művészetnek, minden tudománynak a halál elleni küzdelem az eredete”; más szóval - hogy minden líra, de különösképpen ez a líra, kimenetelre” alig egyéb, mint nyúlgátépítés a halál ellen. Am ezen felül és emellett — volt valami, ami Baka Pista költészetében zavarba ejtett, megigézett és lebilincselt: hogy életre-halálra szóló „szerelmi afférja” volt az orosz nyelvvel, az orosz lírával. Nem tudom, miért gondolta Camus, hogy a XX. században az egyedi ember végzete a politika volt; hiszen nem tudok történelmi idó'szakot felidézni, amikor nem így lett-légyen és — mutatis mutandis - nem érvényesült az a gyűlöletes-gyalázatos elv, hogy cuius regio eins religio, Pista beleszületett a századnak abba a szakaszába, amelyben Köztes-Európában béketábor-nyelven írtak-beszéltek, az angol »az ellenség nyelve« volt; az orosz: kötelező' tantárgy. S nem is mert ez az érvényesülés útja volt, hanem mivel az orosz mint valami hegylánc, megkerülhetetlenné vált a szovjet életben, Pista, mint leningrádi, moszkvai ösztöndíjas, többször is megjárta a két nagy orosz metropolist, egy ízben másfél évet töltött e nyelvi környezetben s nemcsak hogy anyanyelvi fokon, akcentus nélkül írta-beszélte a nyelvet, hanem, a könyvtárak, a ba- rátkozás, a bizalmas légkör, az egymásnak meg-megnyíló lelkek cinkossága és mindenekfólött az orosz irodalom szinte beláthatatlan gazdagsága annyira megejtette, hogy egész életére rabja lett. Nem csodálom; s jóllehet magam csak amúgy, ambulando sajátítottam el a nyelvet a harmincas években, még akkor, amikor tudása sem irodalmi, se politikai osztalékot nem fizetett - jó időre én is a bűvöletében éltem. Igaz, e varázs emléke - mely felidézi ifjúságom - igencsak elfakult és a nyelvre is csak fátyolosán emlékszem, mégis, ez elegendő, hogy magával ragadjon és mélységesen beleéljem ínagam Sztyepan Pehotnij Testamentumába: ahogy magam megismertem-megtapasztaltam őket, megújra, váltig megigéz az orosz- ság, kultúrájuk és irodalmuk sokárbocos, roppant csarnakzatának magas in- gása — s alulnan, mélyrehúzó, messzianisztikus/tragikus svertje... Persze mindez pontosító korrekciókra szorul. Az én „sarkításom” azért mutatja így és ilyennek a képet, mert Pistával úgyszólván csak az „utolsó pillanatban” hozott össze a jósors kegyelme (és elsőnek lírai termésében is az utolsó szakasz halálsejtelmes verseivel találkoztam). A fordításirodalomban a buddhizmusnak ezt a kulcsszavát latinosán im- permanenciának szokták interpretálni; az elmúlásnak kegyetlenebb, ridegebb, tárgyilagosabb meghatározása, ami elevenre-holtra egyaránt vonatkozik. így hát amíg tiszavirágösztönünkkel csak „éljük világunkat” és nem mérjük fel, mennyire hasonlítunk a magfizika aprószerkezeteiben azokhoz a részecskékhez, amelyek lokalizálhatatlanok és létük infinitezimális .felvillanása” is bizonytalan, olyannyira, hogy az alig-lét határán úgy vannak, mintha nem lennének ------mondom, addig, amíg tücsök-zeneszerszámunk hegedüli velünk 6
