Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Ljudmilla Ulickaja: A talált gyermek
méttárolót, a hatalmas faládát innen nem lehetett látni, mert egy nagy, emeletes melléképület eltakarta. De a kíváncsiság annyira fúrta az oldalát, hogy muszáj volt az ablaknál maradnia. Apja mérnöki képességéből ő is örökölt valamicskét: mindig fontos volt neki, hogy a különálló darabok egy komplett egésszé formálódjanak. Ennek a halott csecsemőnek az ügye azonban benne még egyáltalán nem formálódott egy áttekinthető egésszé. Szerinte ennek a gyereknek most is életben kell lennie, akkor is, ha kidobták a szemétbe, és ez a gyermek nem lehet más, csak Gajane. Viktória szemöldöke ívelt volt, középen összenőtt, halántékánál pedig felfelé kunkorodott. Amikor gondolkodóba esett, halántéka, ugyanúgy, ahogy az apjáé, automatikusan föl-le járt. Lehet, hogy tényleg így van? A nagymama kora reggel kivitte a szemetet, és rátalált a kislányra. Azt gondolta, hogy halott, de kiderült, hogy életben van. A nagymama behozta a házba, és ezt mondta a mamának: „Etesd meg, még csak három napos.” De hiszen a mamámnak ott voltam én is, szintén három naposán... - és itt ismét zsákutcába futott az elképzelése: ki lehet annyira gonosz, hogy egy gyereket a szemétgödörbe lökjön? A rendőrség ekkorra már mindenkit kihallgatott, aki valamit is hozzá tudott tenni a kriminális ügy részleteihez, összesítette a vakmerő verziókat, amelyekben csodálatos módon keveredett a vallomást tevők fölénye, képzelete és félelme, és az udvar, amely eddig ugyanúgy, mint az örökkévalóság, megmásíthatatlan törvényszerűség szerint élte az életét, most egy pillanat alatt háttérbe szorította történelmének ezt a fejezetét, amely elavult civilizációnk elaggott eseményeihez hasonlóan azonnal feledésbe merült. Vagyis ez a gyilkosság is a soha nem tisztázott gyilkosságok sorába, a saját helyére került. Egyedül Viktória nem tudott szabadulni az eseménytől. Nem hagyott fel a gonosz kis intrikálással, és képzelete egyfolytában keresett egy anyát, aki kidobta a szemétbe a gyerekét, és teremtőerővel megáldott gonosz kis fantáziájában ez a gyermek fokozatosan Gajanévá változott. Kínzó képzeló'ereje harmadik napján, amikor az alagsori lakás felé vezető ajtó körül ólálkodott, végre megtalálta azt a személyt, akit keresett. Egy rendkívül visszataszító teremtés, Bekeriha lakott ebben a sarki kis házban. Majdnem olyan magas volt, mint a férfiak, arcánál már csak a ruhája volt elhasználtabb, iszákosságáról pedig, annak ellenére, hogy részegen még senki sem látta, legendák terjengtek. Az iszákosságához tényleg nem férhetett kétség. Minden nap ivott, mindig egyedül, bezárkózva nyomorúságos szobájába. Egy üveg vörösbor volt a napi adagja, amelynek az első felével nagyon gyorsan végzett, második felét viszont lassan, két órán keresztül szopogatta. Csak ezután feküdt le aludni kopott, kölcsönkért lepedővel letakart szalmazsákjára. Bekerihától a nap bármikor felkelhetett, mert ő, akár tél volt, akár nyár, mindig fél hatkor ébredt. Alig nyílt ki a szeme, máris a tegnapról megmaradt két ujjnyi bora után nyúlt... Más tovább aludt volna, ő viszont ragaszkodott megszokott napirendjéhez. Miután felocsúdott ájulásig mély álmából, a kórházba ment takarítani. A takarítónők és az ápolónők nem szerették, mert sohasem beszélt, csak furcsán nézett, és mert olyan buzgón dolgozott. A szemész Markelován kívül - akinek Bekeriha az állását köszönhette - senki sem 999
