Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Ljudmilla Ulickaja: A talált gyermek
tudta, milyen nagyszerű felcser és ígéretes segéd volt Tánya Beker a háború előtt. Tizenkét órakor, hazafelé menet megvette aznapi adag borát - a fél fizetése erre ment rá - és este nyolckor bezárkózott az odújába. Levette a csizmáját és a kabátját, leült a szalmazsákra, szentül őrzött borosüvegét pedig az ebédlőasztalt helyettesítő támlátlan székre tette. Odakint forróság volt, és mivel tisztában volt vele, hogy néhány perc múlva belül is ugyanilyen melege lesz, megpróbálta ezt az ajándékba kapott, tökéletes pillanatot megőrizni és meghosszabbítani. Az udvarban lakók nem szerették, mert mindenkit olyan büszkén mért végig. A gyerekek féltek tóle, és azonnal eliszkoltak, hogyha hórihorgas termete feltűnt a mélyen fekvő, kikövezett alagsorban. Dögevőnek csúfolták, mert valaki azt terjesztette róla, hogy a hullaházban dolgozik. Ez nem volt igaz, az viszont igen, hogy a két legkegyetlenebb kórházi osztályon takarított: a gennytől bűzlő sebészeten és az idegosztályon. Viktória előkészítette meséjéhez a terepet: maga köré gyűjtötte a borzos kislányokat, és miközben kötött sapkájának kékszínű pomponjai feje minden mozdulatát követték, elkezdte mesélni, hogyan is úszik a hulla egy nagy üvegdobozban, amíg Bekeriha fel nem darabolja: levágja a lábát, a kezét, végül a fejét is. Viktória meséje egyszerre volt félelmetes és magával ragadó, és a lányok közül a legfiatalabbat, Lena Zenykovát úgy megrémítette, hogy még a fülét is befogta, de sehogy se lehetett elvonszolni onnan, mert a történet piszkos kesztyűjén keresztül is a fülébe jutott, és így semmit sem veszített titokzatos varázsából. Ekkorra Viktória az előadásaihoz megfelelő helyeket is felkutatta: egy sötét, háromszög alakú zugot a lépcső alatt, a fáskamrák közötti rejtekhelyei, vagy az ötödik, legfelső emeleti, nehezen megközelíthető szűk kis lépcsőt, ami a padlásra vezetett. Sötét, félhomály, és kísérteties kopogtatások fokozták az előadások hangulatát, és Viktória saját fantáziájának rabjaként mindig kész volt valami újat, valami többet, valami továbbit kigondolni. Viktória tökéletesen azonosult a félelmetes történetek mesélójének szerepével, amelyek mellékszálakkal bővültek, váratlan fordulatokat vettek, és egyedül Bekeriha volt a biztos pontjuk, aki végig a történetek főszereplője maradt. Az előadások hatalmas sikert arattak, azonban Gajane, aki nagyon érzékeny volt, már az előadássorozat elején megpróbált ellógni, fejfájást, vagy megfázást színlelve utasította vissza a kalandot. A szeánszokat azonnal törölték, vagy más időpontra helyezték át, ha Gajane akart Viktória helyett mesélni. Ez a soha véget nem érő történet, benne a mocskos lepedővel és az életre kelt hullával egyáltalán nem volt különleges. Gyermekkorban ez teljesen helyénvaló és időszerű volt. Viktória kétségtelenül nagyon tehetséges mesélő volt, Gajane pedig az összes hallgatója közül a legfogékonyabb. És Gajane nyugtalanságát az csak fokozta, hogy a történeteknek egyértelműen Bekeri- hához és a kivénhedt városi kórház halott pácienseihez volt közük. Ezért a három emelettel lejjebb lévő, alagsori lakás az ő szemében a pokol kapujával volt egyenlő, így az alagsor padlóját is alig merte érinteni: szinte röpült, hogy legalább már az első emeleten legyen... 1000
