Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Ljudmilla Ulickaja: A talált gyermek
fáskamrához képest, amely a nyár elején, hét éves korában ragadta magával... Kiabálva szaladt a nővéréhez: „Vika, Vika! Ne menj el.” - és megragadta a karját. Viktória végigmérte, ott puszilgatta, ahol csak érte, és ezt súgta:- Itt vagyok, itt vagyok, Gajecska! Ne félj! - És ebben a pillanatban tényleg úgy érezte, hogy kedves kis ijedt nővérét, akit épp az imént rejtett el, valóban képes minden veszélytől megóvni. Ettől a naptól kezdve, amire Gajane kitűnően emlékezett, és amit Viktória azon nyomban elfelejtett, Gajane különösen érzékennyé vált minden sötét és nyugtalanító dolog iránt. A sötétséggel szembeni félelme olyan nagy volt, hogy elég volt kinyitnia a ruhásszekrény ajtaját, máris érezte. Ott, a sötétségben, ha fény nem is volt, de volt valami, amit nem tudott ugyan szavakba önteni, de amit mégis a fáskamrában értett meg. Az az apró és kényelmes sötétség volt ez, ami a rázárt tolóajtó mögött, a fedeles kis odúban körvonalazódott, és ami mindig gyanús volt neki. Hiszen ugyanez a kínzó, ezzel rokon érzés kerítette hatalmába akkor is, amikor beteg anyjához bement. Az anyja betegsége szintén a sötétség sűrítményeként jelent meg előtte, és szinte körvonalazni tudta a feje, a nyaka, és a melle azon területét, ahol ez a sötétség érzése szerint felgyűlt benne. Viktória rájött, hogy nővére félelmét szörnyű tréfáival hogyan tarthatja életben - füzetét ezért a lakás legelérhetetlenebb részébe dugta, hogy Gajane kénytelen legyen a legsötétebb hasadékokba is utána kúszni, tolltartóját veszélyes és sötét helyekre rejtette, és még egy fekete bogarat is beledugott, hogy ezzel népesítse be a körvonalak nélküli, iszonyatos valóságot. Amikor Gajane visítozva hajította el a tolltartót, Viktória mentette meg, magához szorította, és fölényesen mosolygott:- Na, te kis buta, mitől félsz? Viktóriát megelégedéssel töltötte el a nővére félelme feletti uralma: ezekben a vigasztaló pillanatokban nagyon szerették egymást, ahhoz pedig még túl kicsik voltak, hogy felfogják, milyen veszélyes és szörnyű dolog kerekedhet ki mindebből. Emma Asotovnát, akit nagyon bántott lánya tragikus szerelme és betegsége - már amennyire képes volt felfogni, hogy milyen őrült és vad is lehet egy szerelem - egyáltalán nem érdekelte sem a lányok viszonya, sem pedig kölcsönös ragaszkodásuk természete. O volt az egyetlen ember ebben a családban, aki kellő érzékenységgel és képességgel rendelkezett ahhoz, hogy ezt megfejtse, azonban szigorú, keleti hierarchián alapuló életmódjából nem lehetett kizökkenteni: hacsak nem jött közbe haláleset, az élet legfontosabb eseményének nem a gyerekek közötti vitákat vagy fegyverszüneteket tartotta, hanem az ebédet. Emma Asotovna dolgos reggelein pillanatok alatt kontyba fogta a négy hosszú sörényt, a sajátját, a lányáét és a két unokájáét, felöltöztette őket a gőzölős, túlhevített vasalóval kivasalt ruhájukba, gyors és hanyag reggelit készített, és miután leszedte az asztalt, végre hozzálátott az ebédkészítéshez, amelyből sohasem hiányozhatott a baklava, a töltött paradicsom, a csípős paszuly és az édeskés kenyér. Gazdag örmény családból származott, de mivel gyermek- és ifjúkorát 995
