Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Viktor Tyihomirov: Három kandúr; Fil menyasszonya
A szél bandita módra le akarta tépni a kabátját, és még a légzés műveletében is akadályozván, a szájüregébe tört.- Mit szól a tanítóm? - marcangolta a kétely Fii kebelét, miközben a menyasszony finom kezét szorította, akit a sötét mellékutcában húzott magával.- íme, itt dolgozik a mester - magyarázta tiszteletteljes hangon a lánynak, a bőrrel bevont tölgyfaajtóra mutatván. „Florenszkij” - hirdette az aranyozott réztábla. Csöngettek és türelmesen vártak, amíg a művész fumulusa, Mitya Sagin, a helyiség mélyeibe bocsátotta őket. Éppen csak megsütötte a tojásrántottát a mesternek, a pereméig teli serpenyő' isteni illatot árasztott. Hatalmas sonkaszeletek emelkedtek hagymakarikákkal, borsóval körülvett szigetekként a felszínére. A tanító egy muzeális karosszékben foglalt helyet, két erős hangfal közt, amelyek Rosenbaum slágerét ontották magukból. A kör alakú atelier falát szinte teljesen elfedték a hallhatatlan vásznak. Florenics, a mindennapi gyakorlatnak megfelelően, seggrészeg volt. Vörös képe megvilágította a legnemesebb bor, legjobb sör palackjaival teli asztalt.- Tanító! — szólította meg Fii tiszteletteljesen, de köhögési roham tépett kebelébe. Florenszkij bort, sört kortyolva hozzá, már behabzsolta a serpenyőből a zsíros ételt addigra, amire megkönnyebbült a tanítvány, és kiengedte karmából a köhögési roham. Addigra a sörrel is, a borral is végzett Florenics...- Tanító - folytatta Fii engedd meg, hogy bemutassam a menyasszonyomat, Olenykát, és nyilvánítsd ki, miként vélekedsz róla!- Mintha nem láttunk volna még menyasszonyt! - nyilatkoztatta ki nyeglén a kolorista, miközben lenyelte az utolsó falatot. - Azt add elő, amit hoztál, te hólyag!- Tessék, egy üveg olcsó bor, kedvenc tájképemért cseréltem e nap tiszteletére... Folrenszkij kitépte a dugót, a butélia üvegajkára forrasztotta száját, és úgy megkóstolta a bort, hogy nem kiürült, hanem kiszáradt a göngyöleg.- Hű de rossz! - nyilatkozott a szíves ajándékról, és azzal szó nélkül tapperolni kezdte a menyasszonyt. Az először nem is értette a mester szándékát, azt hitte, hogy valamit (tollat? pénzt?) keres az ő ingmellében, ámde aztán csak észbekapott, és kezdett ellenállást tanúsítani. De hogy lehetne ellenállni az árvíznek avagy a tűzvésznek? A képíró a menyasszony fölé tornyosult irdatlan tömegével, hatalmas mancsait egész alakján járatta, és közben parázna szavakat lihegett. Szegény Fii tanácstalanságában és mélységes bánatában tenyerébe temette az arcát, és leült egy székre, mert nem volt ereje, hogy tovább szemlélje ezt a látványt. Olenyka szerény kis erejéhez mérten védekezett, nem tudott kiabálni, mert nem kapott levegőt, de a végén a képíró testének tömege alól kidugta az egyik kezét és megkarmolta a fülét.- Micsoda? - ordított fel ocsmány káromkodással körítve a zseni. - Hát ez meg miféle menyasszonyt szedett össze!? Fölkapott egy éles kést és Fii kezébe nyomta.- Öld meg Fii, öld meg! A véremet ontotta! 987
