Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum

Este hat előtt már Heilbronnt ostromolták, s úgy döntöttek, hogy másnap már Brüsszelben lesznek, miközben áthaladnak Luxemburgon.

Koprázi láthatólag utálkozva nézte ezt a német kisvárost, mint Duna- pentele, sóhajtott, mire Margit, az meg hol van, hát még ezt sem tudod, Te!? Dunaújváros. így már beugrik? Igen, hajtotta le fejét Margit, de, hogy Heil- bronn miért hasonlít Dunaújvároshoz, már nem merte megkérdezni Koprázi Józseftől, a mai magyar irodalom jelesétől. Nem is kellett, mert a mai magyar irodalom jelese, aki földrajzból is tudott annyit, mint a mai magyar irodalomról, már mondta is, hogy olyan rákosista lakótelep ez az egész, Sztálin barokk, majd hozzátette, hogy talán csúnyán megküldték az amcsik a háborúban ezt a részt, közel a Ruhr-vidék (nem kezdte el magyarázni, miért is volt fontos a szövetséges haderőknek a Ruhr-vidék, A szerk.) és itt kő kövön nem maradt, a nyuginémetek (nyugat-németek Koprázi kedvenc szóhasználatában A szerk.) tojtak az egészre, és fölhúzták ezt a barom sok kockát, mely élőiről ugyanúgy bámulták a geometriailag is megtervezett utcákat, mint hátulról.

Heilbronni szálloda. Kettőjüknek száz márka. Na ne! Akkor irány az Expressz Utazási Iroda által javasolt szálláshely. Koprázi már itthon kapott igazolványt csekélyke összeg ellenében, mellyel bárhol, ahol ilyen szálláshely működik, jóval a piaci árak alatt elalhatott az ember gyereke. Megtalálták. A városka határában. Augusztus volt és hideg. A recepción átnyújtották útlevelüket, az Expressz igazolványokat (ezzel az igazolvánnyal akkor egy éves kortól százévesig bárki elalhatott, hiába aposztrofálták ifjúságinak, A szerk.) de a recepciós, fiatal éjszakai portás csak nézett. Fürkészte Margit arcát, lopva leste Koprázi szakállas képét, és a fejét csóválta. - Nicht. Anyukád! Kiáltotta Koprázi. Hát mi a baj kedves német cimbora? Amaz hosszasan sorolta a problémahalmazt, de Koprázi, bár nyolc évig tanult iskolás évei alatt németül, de nemi fejletlensége okán frusztrálva a lányokat leste és nem a német nyelvtan derdiedas mesterhármasát, így hát egy szót sem értett, de éles logikája megsegítette mint mindig. Utazott ő már régebben is a haverokkal. A lányok külön szobát kaptak, a srácok is. Hát innen fúj a szél. Csak házaspárok lakhattak egy szobában, mert az erkölcs nagyon is ott dobogott a német szívek helyén. Erkölcs! Tisztesség! Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese majdnem elnevette magát, eszébe jutott Treblinka, Majdanek, Dachau. Ugyan kérem. Most meg itt bíbelődnek, hogy ők nem házaspár, hiszen az egyik Koprázi, a másik meg Káprázatos. Kezükön sem látszott semmi, hiszen Koprázi József még az elutazás előtt a biztonság kedvéért mindkettőjük karikagyűrűjét bevágta a zaciba! Pech. Most mit csináljunk, Margit. Aztán homlokához kapott. Adress! Látja, maga barom. Egy házban lakunk. Adress! Kiáltozta, mint a győzedelmes Caesar, adress... A fickó megadólag bólintott, kulcsért kotorászott, kérte a pénzt, mely früstükkel együtt mind- összesen 18 márkába került. Koprázi húsz márkát adott, a többi a magáé, mondta magyarul, a recepciós úgy látszik megértette, mert azonnal jobb nadrágzsebébe csúsztatta a papírpénzt. Hát akkor irány a szoba. Szoba? Emeletes ágyak kapaszkodtak a plafon felé, Koprázi meg is számolta gyorsan, volt ott tizenhat ágy és egyetlen dohányzóasztal két székkel. — Hát hely az van bőven! - sóhajtotta. Saját és Margit cuccait lehajította a linóleummal fedett betonra. - Mint a kaszárnya. Ilyen volt Cementfalván, de Atomocskán is. No

952