Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Koppány Zsolt: Plumbum
meg a rahedli csótány. De itt nem szaladgál egy se. Bizalom. Ez az alapja mindennek. Holnap megmutatjuk a svábnak, hogy nem estél teherbe... Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese törülközó't csavart a nyaka köré és elindult fürdeni. Margit felöltözve ment utána, dehogy fürdik ő, majd legföljebb hajat mos, mert a zsír korpa közé keveredett, s disznók nem lévén, csak a sampon tudja íolfalni a nem létező' gyöngyöket. Koprázi megnyitotta a zuhanyzó melegvíz-csapját, de nem jött abból más, csak jéghideg zuhatag. Aztán az is elállt. Mi a rosseb? Még egyszer. De nem. Átment egy másik fülkébe. Ugyanaz. Meztelenül rohangált, Margit, aki nem volt egy röhögős fajta, alig kapott levegőt, úgy kacarászott. - Nagyon vicces! Forró fürdő! Álmodozás. Ezek németek! Még hogy melegvíz... De mivel Koprázi József a valamikori Magyar Néphadsereg Kiváló Katonája volt, most az egyszer eljátszotta az igazi férfi szerepét, és beállt a hideg víz alá. De az csak nem akart egy percnél tovább folyni. És akkor tőle balra meglátott egy krómozott gombot, s lesz ami lesz alapon megnyomta. Láss csodát, a víz addig folyt, ameddig csak akarta! De hogyan fürödjön egy kézzel? Derékszögbe hajolva, fenekével nyomta a gombot, majd beszappanozta testét. És kezdte megérteni, mit érezhetett az a srác, aki a Hitlerjugend „hős” harcosa szeretett volna lenni... Aztán meg pisilni szeretett volna, a hideg fogmosás után, így lefekvés előtt. Összezsugorodott szerszámát a csésze fölé tartotta. A villany kialudt. — Margit! Gyere már! Mellépisálok, és még azt is fölszámolják ezek a rohadékok! — De holtfáradtan Margit már régen aludt, nagyokat horkantva hozzá, a bejárati ajtóhoz legközelebb eső emeletes ágy földszintjén. Koprázi meg a villanykapcsolóhoz rohangált, így aztán hólyagja negyedszerre tudott megszabadulni édesnek éppen nem mondható terhétől. A reggelizőasztal hosszú volt, vagy harmincán ülték körül, került forró kakaó, vaj és dzsem, császárzsömle hajszálvékony fölvágottal. Szemben velük húzott szemű ázsiai, hófehér fogait villogtató szénfekete férfi hatalmas bicepszekkel, indiánforma lány, vagyis a Föld megannyi nációja. Mindenki hallgatott, finoman, már-már pipiskedőn tolta le torkán a falatokat, csak Margit és Koprázi beszélgetett folyamatosan, eszükbe sem jutott, hogy magyar ember nem beszél evés közben, a többiek meg honnan tudhatták ezt az elmés mondást? A reggeli végeztével senki sem mozdult. Koprázi idegesen túrt már zsírosodé, de még így is fürtös hajába. Hogyan lehet itt lenyúlni kis vajat, dzsemet, szendvicset? Mindenki őket nézte. Pedig dehogy. Csak ilyenkor így érzi az ember. Végre fölállt az egyik. A másik is! Vitték vissza tálcájukat a mosogatóhoz. Végül csak ők maradtak ketten. Megvolt hát az ebéd és a vacsora, mert estére már Brüsszelben kell lenniük, s a kaja ott sem olcsó, úgyhogy tankolni kellett, de alaposan. A Polski jó sok szívatás és rángatás után pöfögni kezdett, Heilbronnt nemcsak az üvegre fátyolozódott pára miatt nem lehetett látni ott a völgyben, de az okádó füsttől sem. — Na, húzzunk innen, mert még megbírságolnak környezetszennyezés miatt ezek a kurva németek! Azzal gázt adott, s megindultak a luxemburgi határ felé. A határon a kutya sem kért tőlük útlevelet, pedig Koprázi szerette ezeket a különös formájú, színű pecséteket, de még csak határőrt sem láttak, úgyhogy meg sem álltak a fővárosig. A Polák fölkapaszkodott egy dombra, innen tűnt legszebbnek a kilátás. De nem volt itt 953
