Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói

Gulagannál...”. „Nem arra készültem!” - szakította félbe. „Ebben mindnyájan egyenlőek vagyunk!” - vágott az vissza. íme a közszellem! A középszer apológiájának tételével. A középszer apoteózisa és ódiuma. M. Schelemek „a közönséges” embere: nem az értékeket, csak az értékek különbözőségét tudja észlelni. A középszer embere egyenlőnek érzi magát magával az angol királynővel is, azon a címen, hogy annak is lyuk van a fenekén, s ugyanúgy, ugyanolyan WC-kagylóra ül, amikor szükséges, mint ő maga. Ez a darwinista áttét: a majom mindenkire egyenlően és egyformán megértőén vicsorog. Nietzsche azt mondja, hogy aki egy emberben a magasságot nem akarja látni, annál élesebben fürkészi mindazt, ami alacsony és felszíni benne - s magát árulja el vele. Erre az organizáció és operacionalizmus is rájátszik: az emberek felcserélhetek lettek. Marcuse nem csak diagnoszta volt, hanem próféta is. A középszer embere persze csak az angol királynőt emlegeti, Homéroszt, Pla- tónt, Newtont, Bachot vagy Bellt nem, azokról nem hallott... A szellem iránt betegesen bizalmatlan. Betegesen.

De nem csak a segélyszervezetek hivatali póza visszarettentő. A különféle intézményekkel, hivatalokkal álláskeresés és tanulmányi támogatás igénylése okán folytatott igen kiterjedt levelezése is az előszobázás egy formája lett, ha válaszoltak végre, ha nem (mert ez is szabály lett, s nem kivétel). Ez abban állott, hogy saját szobájában összegződött megannyi intézmény és hivatal előszobája. Akkor is, ha nem is válaszoltak levelére, hiszen akkor is várt a válaszra, csak azt nem tudta, hogy hiába. Ez is része az intézményes örömrontásnak, ugyanis a hivatalt az ember hozta létre a közigazgatás szükségszerűségére hivatkozva. Ám a hivatal, amelyet az ember hozott létre, kitermelt önmagában egy új embertípust: a hivatalnokot. A hivatalnok - „hivatalból” — nem csak világnézet nélküli kell, hogy legyen, hanem racionális is. Az érzelmek megjelenése mindig gyanús. Nemcsak arról van szó, hogy a racionalitás szerint egy osztrákon meg egy osztrákon az akkor is két osztrákon, ha valaki a saját gyermekét gyászolja, és akkor is, ha egyetemi katedrát kap egy művészettörténeti tanszéken, és Hume kételyei ellenére az elejtett kő ezredjére is éppúgy lefelé fog esni, mint mikor első alkalomkor volt elengedve, hanem arról is, hogy a formális és a szimbolikus logikával megtámogatott törvényhozás és ügyszám - procedúra olyan technikai gimnasztikát alakított ki, amely által nem hogy emberi sorsokról nem fog tudni számot adni soha, hanem hogy a szubjektumból nem lesz más, mint egy eljárás — mechanizmus ide-oda dobható eleme, amely csupán a funkciót igazolja. Nem más ez, mint a szubjektum felülről történő depraválása. Az ember sorsa csak mint megszer- vezettség és műveleti folyamat létezik. Ezeknek nemhogy törvényük van, hanem kifejezetten öntörvényűek. A meg-szervezettség nem bontható meg, és a műveleti sor nem állítható le.

Ha írt x hivatalnak, az jobbik eset volt, ha válaszolt három hét múlva. De a válasz nem a megoldást tartalmazta, hanem megadta y hivatal nevét és címét, ahová is tovább kell fordulni. Ez is megtörtént. Az erre való válasz hat hét múlva érkezett meg, na még most sem a megoldással, hanem egy újabb hivatal nevével és címével, z hivataléval, ahová is újra tovább kell fordulni. Ez is megtörtént. S ekkor, láss csodát! z hivatal egy hét múlva válaszol, hogy tudniillik két hónap múlva értesíteni fogja arról, hogy a segítségére lehet, vagy sem. Az ígért időre meg is érkezett az értesítés, hogy nem áll módjuk901