Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói

ban segítségére lenni... Tehát eltelt mintegy négy és fél hónap, hogy megtudja, hogy nem kap segítséget. Persze ez csak egyik ága annak a szerteágazó óriási koronának, amely segítségkérő' levelezését ábrázolta. A többi elágazásoknál sem volt több szerencséje. Végül is mindenhol mindent ki- és megmagyaráztak. Szinte kivétel nélkül röviden, nyersen és szárazon. A tények uralma. Ezek után azt mondaná az ember, hogy a hivatalnak — amely az organizáció saját tengelye körül való forgásában leledzik -, a sorshoz semmi köze, holott — nem azért, mert már Kafka is ott állt A törvény kapujában -, a hivatallal való elkerülhetetlen kapcsolat olyan sajátságosán összetett létezési határesetté válik, amit ugyan folytatni lehet, de nem biztos, hogy érdemes. Mivel az ember életét így is-úgy is az elintézetlen kérdések teszik tönkre. Dönteni kell, de a döntés Szkülla és Kharübdisz között történik. Viszont a kérdésfeltevés privilégiuma mindig is az embernél kell, hogy legyen, s nem a hivatalnál. De ezt már rég meg- és letagadták. A hivatal sorssá történő intro- nizációja alkalmából.

De még ennyi léttapasztalás sem volt elég. Egy óvatlan pillanatban ugyanis, az organizáció, az operacionalizmus is leejtette a maga fügefalevelét, anélkül, hogy tudomást szerzett volna róla. Történt ugyanis, hogy Misz- tótfalusi maga szánta rá magát, hogy elszakítsa élete fonalát. Am ezt nem akárhogy akarta megtenni. Nem arról volt szó, hogy ki akart volna osonni a világból, mert azt képtelenségnek tartotta a maga számára. Azért, mert ez egy olyan világ, ahol már nem lehet megőrülni. De éppen ez kergette az őrület felé, s állt megbotránkozva, idegenül benne.

Elhatározta tehát, hogy a fonal elszakítását ott fogja véghezvinni, ahol empirikus és szellemi kötődései legnagyobb ajándékát kapta: ott, ahol tanulmányait folytatta, lakóhelyétől a legtávolabb, az ország másik végében, átel- lenben. Azt fogja kérni, követelni, hogy ott is földeljék el. Ezzel már megtakarítást érhet el a családja számára. Am ő még több megtakarítást akart, a lehető legtöbbet. Ezért - mivel hallotta hírét, hogy azt, aki felajánlja tetemét orvosi kutatásokra bizonyos kutatóintézeteknek, azt ingyen temetik el -, ő is megtette ezt. Ez a kutatóintézet tanulmányai városában működik. Az ajánlást megtévő levelére hét - azaz hét - nap alatt válasz érkezett. Hitetlenkedve fogadta: ez nem az intézményes örömrontás hivatala lehet! De mégis az, hiszen a válaszlevél hét nap múlva mégiscsak a kezében volt. Nem, nem álmodik! Méghozzá Márványi Bonc András professzor, magának a kutatóintézetnek az igazgatójának a válaszával! A professzor úr nem részletezte a kutatási folyamatot, nem írta, hogy majd úgy vágnák ki a szemeit, mint ahogy nagymamája vágta ki annak idején a káposztafej torzsáját, hogy annak helyébe fekete szemes borsot tegyen, a káposztasavanyítás idején; azt sem írta, hogy a füleit levágnák, majd megskalpolnák, de ne ijedjen meg, mert előtte úgyis levágnák a fejét is; azt sem írta, hogy ne izguljon, mert a talpmélyedés finom idegi átszövését nem csiklandozással fogják vizsgálni, de ha mégis igen, akkor úgyis le fogják előbb vágni lábfejeit. Ilyen kutatási részleteket tehát nem írt meg, de elküldött viszont egy „örökhagyó rendelkezés” űrlapot, amelyet is rajta kívül még két hozzátartozója és két tanú alá kellett volna, hogy írja. De ez lett az egész buktatója, hiszen senkit nem akart beavatni elhatározásába, s még kevésbé bárkinek is a hozzájárulását kérni ehhez. Tehát az egész terve megbukott. Mindemellett azonban nem csak a gyors - hét

902