Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói

kább ez utóbbi verzióra voksolt, s sejtelme rövidesen beigazolódott. „A nagyobbik fiad?... A lányod?... A kisebbik fiad?... A feleséged?...” Tehát még mindig mi a probléma? Elmondta, hogy járt. S hozzáfűzte: egy éve munkanélküli, és költségtérítéses képzésre jár, az ország másik végére, átellenben. Az asz- szony furcsa nevetésben tört ki, szemei nagyra nyílva, szúrósan találkoztak az övéivel. S közben egész bal kezével eltakarta az arcát, mintegy beletemetve, mint aki a dolgok rendjének, annak bizarr megbontására vetemedő' cselekménnyel és annak elkövetőjével találkozik össze. Ám a feltártak fogadtatása Misztótfalusit is váratlanul érték. Abszolút paradox helyzet, mert úgy érezte, két egyidejű konszternáció áll egymással szemben. S a dermesztő kérdés az volt, hogy melyik a jogos? Földbe gyökerezetten állt, a nem invitált váratlantól fejbe kólintva. „De Matild néni, nekem ellopták ott az életem, tizenöt évig csak sorban álltam...”, „Másnak is itt!” - reccsent a replika. Ha eddig nem volt kellő a döbbeneté, most az lett. Megfordult körülötte a világ. Ugyan mit tehet ő arról, hogy itt (is), másnak (is) - sokaknak egyébként -, elrabolták az életét? Mint ahogy nyilván azok sem tehetnek arról, hogy az ő életének egy részét is elrabolták, ha nem is „itt”, hanem „ott”. Ugyan milyen összefüggés van itt? Más ártatlanok tönkretétele miatt neki miért nem szabad ezután semmit sem akarni, csak vegetálni? Ugyan miért? Ugyan mi tétetve ezzel jóvá? Hiszen ezen logika alapján, ettől a szent pillanattól kezdve senkinek és sehol - főként Nyugaton - egy falat ennivalót sem lenne szabad lenyelnie, mivel példának okáért Etiópiában milliók éheznek, és naponta tízezrek halnak éhen! De mindezt csak gondolta, valójában nem tudott válaszolni. Az óriásira növekedett távolság miatt. Közben egy kitüntetett ügyfél érkezett. Amint észrevette, mondta neki: „Várjál, mindjárt visszajövök!” És ő várt, de már nem töprengett, hanem háborgott. S közben újabb ügyfél jött, és megint újabb. És várt még, talán megint félórát. Ekkor megelégelte a várakozást és eldöntötte: kiszökik innen. S kifigyelte, mikor osonhat ki az óriási kapuszárnyat résnyire megnyitva, észrevétlenül. És hirtelen, gyors léptekkel elinalt, mint egy gonosztevő. És megfogadta, hogy soha többé nem teszi oda a lábát, még akkor sem, ha arra szorul, hogy a kutyájától kell elcsennie a száraz kenyérdarabot. Vagy ha az rajtakapja, legfeljebb összevesznek azon. Mert Fröcsi és Kupica előbb kaphat egy ötszázast, amit az útba eső első utcasarkon felhörpint, mint ő másfél-kétezret, mivel tanulmányi költségek miatt kerülni nehéz helyzetbe „negyven után”, megbocsáthatatlanabb, mint alkoholizálni. Ez nem csak bűn, hanem idiotizmus is, a domináns közszellem szemében. A mindenható közszellem ezt nem tűrheti el. Egyébként a segélyszervezetek stratégiája éppen eszerint a prokrusztészi elv: aki a fuldoklási szintről ki akar emelkedni, annak a fejére kell ütni. De nem akármekkorát, hanem akkorát, hogy azt meg is emlegesse. Itt nincs helye semmilyen személyes ambiciósdinak. Az etalon a vegetálás. A szellemiekben is. Be kell mérni a szintet, ameddig szabad emelkedni. És korhatárt szabni.

Egyik alkalommal a munkaügyi koordinációs hivatal egyik folyosóján ült. A megyei napilap álláshirdetését böngészte, amikor bejött a folyosóra egy magas, szikár, harmincas éveiben járó férfi. Amikor hozzá ért, elkérte az újságot, s közben megkérdezte: „Állást keres?” „Azt. Csak le vagyok százalékol- va ötven százalékra.” (rokkantosítása ekkor még folyamatban volt) — válaszolta. „Akkor egy cipőben járunk! Tudok egy céget, ahol álláshoz juthat, a

900