Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói

érdekli. Ilyen kérdést nem tehet fel, mert ez számára részletkérdés. De nem az érintettnek! Az csak fuldokol a tehetetlenség keserű dühétől, az apparátus közömbös és közönyös szürke mércéjétől. A sors két szeme: egyik a közömbösség, másik a közöny. Ez a Gorgó-fő tekintet vetődik a létezésre, amely ettől felriad dóré álmából, a bizalomból, s eszelősen menekülne, de hiába. Minden hiába.

Költségtérítéses tanulmányaihoz egy fillér támogatást nem kapott. Nem azért, mert nem kért, hanem azért, mert senki, sehonnan és semmit nem adott. A hónapokon keresztül végzett segédmunka a végkimerülés szélére sodorta. A fáradtságtól egész testében remegve, verejtékében úszva, hol bőszül- ten, hol letargikusan menetrendszerűen átkozta a napot, amelyen e nyomorult világra megszületett. Ezt tekintette első és legnagyobb bűnének. És a legjóvátehetetlenebbnek. Mindennapi átkozódási rohamai szolgáltatták a mindennapi liturgiát. Azt is az organizáció számlájára írta, hogy köz(se- géd)munkásként, többek között, a falu főterét és buszmegállóit seperte, egy főiskolai oklevéllel a zsebében. Az organizációnak nincsen kapuja, mint Kafka írja a törvényről. Az organizáció ezért a törvénynek már csak a degenerációja. Megszületetett a csoda: az organizáció és a funkcionalizmus lett az ember fausti görccsel keresett perpetuum mobiléja.

Leveleket írt a szélrózsa minden irányába számtalan helyre az országba. A segély („szeretet”-)szolgálatoktól kezdve a különféle alapítványokon, országos napilapokon, megyei önkormányzaton keresztül az illetékes szakminisztériumok főosztályaiig, amelyekben csak egy volt a közös: az, hogy mindegyikük elutasította, lerázta, tovább s így (körbe) egymásra mutogatva, hogy segítsen az, meg amaz, feltárták az organizáció és az apparátus hinterlandjait: a perfiditást és hipokriziát. így mindig mindent túlélnek, az egyedi sorsok pedig örökre hullócsillagokként enyésznek semmivé a társadalmi lét örök éjszakájának univerzumában.

Már egy éve volt munkanélküli, első publikációját várta. Két glosszát írt, s át kellett gépeltetnie, mivel nem tudott még szövegszerkesztőn írni. Nem kértek sokat érte, de nem várt kiadás volt, s más egyébbel is elszámolta magát. Nem maradt pénze gyógyszerre sem. Egyedül volt, családja elutazott. Egy országos segélyszervezet helyi kirendeltségéhez fordult. Régi ismerős fogadta, aki igen sokat segített rajta és családján az évek során. Karizmatikus személyiség volt. Nem is vele volt eddig sem problémája, hanem azzal, hogy e segélyszervezet is mint hivatal működött: a „Várakozás az előszobában” itt sem maradt el, soha. Az előszoba most kivételesen egy klasszicista épület kapualja volt: „Várjál itt!” - szólt. S ő várt. Mindig jött valaki, akivel foglalkozni kellett: egyik nyugdíjas asszony, akinek huszonkét éves alkoholista fia elitta havi munkanélküli járadékát, s így kevéske nyugdíjából ő tartotta el azt is; a másik egyedülálló nyugdíjas; a harmadik szemmel láthatóan rokkant. És így tovább. És ő várt. Talán háromnegyed órát is. Az illető mindig odaszólt: „Várjál, mindjárt!” Míg végre szóba állt vele, egymással szemben álltak, elkezdte jelenlegi sorsáról faggatni. A menekülés trendje már évek óta elmúlt. Ezért a faggatás kétértelmű volt: egyrészt, mint akit (és családját) kezdettől ismert, ez lehetett jóindulatú érdeklődés is, hiszen már egy-két éve nem beszéltek egymással, másrészt viszont lehetett számonkérő: hogyhogy eddig nem voltál képes rendezni véglegesen és tisztességesen sorsodat? In899