Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Novák Mircea: A halál fája, avagy a kancsal gondviselés konvulziói
csak korlátolt emberek vannak. Bár már előtte tudta, hogy e birtokjog érvényesítése nem hozott mást, csak tragédiaözönt a világra. Az egész probléma abban állott, hogy sem szűk, sem tág környezete nem volt képes meglátni vagy elviselni annak közvetlen vagy közvetett jeleit, ami benne történt: aki vagyok, az voltam is, de aki vagyok, az nem voltam mindig. Volt felettese értelmiségi létére sem képviselt mást, mint a közszellemet, illetve annak predesztinációs átkát. Nem lehet mindent a modern világ idiotizmusára kenni, hiszen az akárkik, a senkik, a stréberek nem csupán termékei ennek a világnak, hanem mindig újratermelik annak létfeltételeit már azzal, hogy oly készséggel hozzájárulnak ahhoz, hogy így legyen, s hogy így is maradjon. Kisstílű engedmények garmadája akár a mindig pillanatnyi előnyökért. A közszellem hitványsága abban áll, hogy bebetonozott egy nem kívánt konjunktúrát, és lepaktált az öntörvényűvé vált organizáltsággal. A szlogen: „Negyven és a halál között!” Negyven után fél lábbal már a sírban kötelező állni, ásóval a kézben! Az úgynevezett versenyvilág emberének „váltásra” negyven után csak regressziós alakzatban van engedélye: „adja lejjebb”, ahogy a rehabilitációs tanácsadó mondta. De ugyan meddig „lejjebb”? Ugyan hány lépcsőfok van lefelé példának okáért az egyetemi vagy főiskolai tanársegédi munkától, a betanított „könnyű fizikai” munkáig? Queritur? S mi az, hogy „legalább ideiglenesen”?! Mármint meddig? A koporsóig?! Negyvenhét éves volt! Az érettségi óta mindig csak ideiglenesen csinálta azt, amit már rég legszívesebben elfelejtett volna. S azóta várta, hogy az a nyomorult vak véletlen egyszer majd talán az ő számára is odadob valami lehetőséget a kiugrásra. Egyébként ezen oly kegyes ajánlással nem sokkal később újból találkozott, persze megint csak egy hivatalnok által megfogalmazva. A hivatalnok, aki valamikor hajdanán egy érettségivel és egy jó káderlappal - azóta sincs más neki - egy íróasztalt kapott, amelyet mind a mai napig bitorol, nos, e hivatalnok a világ legtermészetesebb dolgának tartotta azt, hogy valaki, aki szerez egy vagy két diplomát, s doktori kurzusba kezd, az elmenjen futószalag mellé robotmunkát végezni, de ha már rokkant, akkor legalább a Gula- ganhoz, asztali lámpát szerelgetni, vagy borítékot hajtogatni. Talán mondani sem kell, a minimálbér töredékéért. Mert hogy van olyan márkás autót gyártó cég - a Kapita-Malenkino-Robota-, amelynek itteni üzemében (is) a mérnökök, a pedagógusok, az ápolónők úgy dolgoznak a futószalag mellett, hogy közben eltitkolják, hogy diplomájuk van. Micsoda haladás! Szegény Pascal, ha tudná, hogy az utókor mi szennyel és mocsokkal töltötte meg az általa először használt fogalmat! Ha így folytatódik, már nem is az ember fog a Marsra menni, hanem már magát a Marsot fogja ide, a Földre hozni. S mily megnyugvás volt számára, mert neki nem lett volna ott mit letagadni... A másik modern kalodáját a hivatal periszkópján keresztül vizsgálhatta: „Mert valahogy meg kell élni!”, „Mert kell a pénz!”, „El kell fogadni!”... Ez már az apparátus nyelve: a proklamáció. Mivel az organizáció - a megszerve- zettség - és az operacionalizmus - a műveleti folyamat racionálisnak tartott alapján a közigazgatás igényt tart már nem csak a hatalomra, hanem magára az igazságra is, nyelve a proklamáció lesz. Mert az, hogy az életünket meg kell szervezni, igaz, az hogy meg kell élni, az is igaz, s hogy ehhez pénz is kell, az is, de már hogy milyen áron történik-valósul meg, az apparátust nem 898
